3.fejezet - Tenshi és Andris, az utolsó két keresett!

Ichi és Loi elköszönése elég könnyen ment a szülőktől. Nem tudom miért, talán Loi aurájának köszönhetően, de mindent elhittek amit mondtunk nekik, és felfogták hogy komoly dologról van szó. Loi azonnal bepakolt, mintha elköltöznének, míg Ichi úgy készül, mintha csak 1 hétre mennénk el. Bár remélem hogy tényleg csak annyi ideig fog tartani.
- Na és ti mit csináltok? - kérdezi Loi, miközben a  vasútállomáshoz gyalogolunk. Ichi valahogy jól bánik a kis információkkal is, és behatározott egy területet, ahol megtalálhatjuk a következő emberünket.
- Hogy mit? Hát sétálunk. - vágja rá Shou.
- Nem, nem úgy értem. - közben kuncog. - Milyen erőt használtok?  Ti tudjátok rólunk, de mi semmit nem tudunk rólatok.
- Én a levegőt irányítom. Eléggé hasznos amikor egy olyan tárgyat akarsz használni, ami a szoba másik sarkában van. De persze én nem arra szoktam használni. - gyorsan próbálok felelősségteljesnek látszódni, de persze hogy kiszalad a számon a nevetés.
- Hát én... - Shou szerényen kezeli a dolgot. - Láthatatlanná tudok válni.
- Komolyan? - Loi szemében fény dúl, méghozzá elég perverz fény.
- Ne gondolj rosszra. Túl gyáva ahhoz hogy azt csinálja amire gondolsz. - mondom. Igen, ilyenkor mindig tudom hogy az emberek mire gondolnak. Szegény Shou is pórul járt miattam, mikor megtudtam hogy mi a képessége. A régi szép idők.
- Már késő. - Loi csak nevet. Ichi-n is megjelenik egy halvány mosoly féleség.

A kiválasztott vonatra felszállva Loi előpakolja a nasi készletét és osztogatni kezdi.
- Amúgy Shou elárulta, hogy ti nem ismeritek a szüleiteket. Akkor eddig árvaházban laktatok?
Ránézek öcsémre, aki bocsánatkérő szemekkel mered rám. Megint elsóhajtom magam, amit már jó sokszor megtettem mióta elkezdődött ez az egész ügy.
- Eleinte igen, ott éltünk, majd egy házaspár kivett minket onnan. Gondolom kő gazdagok, mivel adtak nekünk egy komplett házat, és minden hónap elején adtak nekünk egy csomó pénzt. Néha még leveleztünk is. Sokszor kérdezték hogy, hogy vagyunk, elég e a pénz, meg hasonlókat. Most visszagondolva köze lehet az ő cselekedeteiknek ehhez a mágiás dologhoz.
- Persze, hiszen egy árvaházból nem tudtatok volna keresésre indulni. - helyesel Ichi.
- Én valahogy nem értem. - Loi egy marék gumicukrot a szájába tömve értetlenkedik.
- Pont ez a gond, hogy mi sem. - mondja Shou. - Főleg hogy nem is ők mondták hogy el kéne indulni keresni 4 ismeretlen embert, hanem egy teljesen ismeretlen férfi.
- Hé, mi már nem vagyunk ismeretlenek. Most már csak ketten azok. - mondja Loi egy kicsit sértődötten.
Az egész vonat utat végig beszéltük. A nasiból meg Loi és én ettünk a legtöbbet. Az is kiderült hogy Ichi-nek az a nő csak a nevelőanyja.

***

A vonat egy kisebb városnál áll meg. Sőt ezt már nevezhetném már akár falunak is, ami sűrű erdővel van körülvéve. Leszállva a vonatról szétnézek kis csapatunkon. Túl sok a holmink, keresni kéne valami szállás helyet.
Szerencsére nem kell sokat sétálni, mivel olyan kicsi ez a hely, hogy egyből megtaláltuk a feltételezhetőleg egyetlen itt épült panziót. Amint bejelentkeztünk és lepakoltunk egy 4 személyes szobában, mindenki ki punnyadva az ágyra dől.
- És most hogyan tovább? - kérdezem.
- Menjünk, és kérdezzünk meg mindenkit, hogy nem ismernek e valakit, aki tud varázsolni. - ajánlja fel Loi.
- Persze, aztán bedugnak az elmegyógyintézetbe.
- Akkor csináljuk azt amit eddig. A furcsa és szokatlan dolgok kérdezgetése. - mondja Shou.
- Nem tudok jobbat.
Amint kipihentük magunkat, mind a négyen elindultunk más-más irányba. Én egy kocsmába megyek be, ami kívülről és belülről is egész igényes. Csak két harmincas éveiben járó férfi ül bent a csaposon kívül, és fröccsöt iszogatnak.
- Gondolom nem vagy még 18. - szól hozzám a csapos.
- Nem is inni jöttem, hanem kérdezősködni.- elé megyek, és megkérdezem tőle is a szokásosat. Ő bólogat, mint aki megértette a dolgot, és még csak ki sem küld, egy beteg őrültnek titulálva.
- Nézd, pont itt jön az a lány. - mutat ki az üvegfalon kívülre. - Ő többet tud neked segíteni mint én. - ezzel ő lezárta a témát. Ez nagyon úgy tűnik nekem mint egy gyors lerázás. De azért kimegyek és leszólítom a világosbarna hajú lányt. Szép türkiz színű szemével rám mered mikor megszólítom. Neki is felteszem a nagy kérdést, ó pedig mosolyog a mondandóm végén.
- Nem tudom hogy miért kell neked egy ilyen információ, de tudok neked segíteni, persze csak akkor ha olyan szokatlan dologra gondolsz, ami nem kapcsolódik ufókhoz, vagy jetikhez.
- Ne aggódj, semmi köze sincs ilyesmihez. - nyugtatom meg kuncogva. "Ha tudnád hogy mihez van köze, most azonnal elküldenél a fenébe" - gondolom magamban.
- Tenshi vagyok, és te?
- Anate. Örülök a találkozásnak. - kezet rázunk. Mintha az arcán egy pillanatra meglepődötséget látnék, ami hirtelen el is tűnik. Bár lehet hogy csak beképzeltem.
- Szóval... lehet hogy hülyének és idiótának fogok tűnni emiatt.
- Nyugodtan mondjad. Ismerek már így is sok idiótát.-Ezt most szerintem sértésnek veszem. - Mármint nem úgy értem. - de azért látszódik rajta hogy próbálja visszafojtani a röhögést.
- Ömm... tudsz e olyas valakiről, aki nem teljesen normális?
Látom hogy nem nagyon érti, bár nem is csodálom. Ebből a mondatból nem lehetett sok mindent kihámozni.
- Úgy érted hogy nem normális, hogy van valami olyan ereje, ami másnak nincs? - ez a lány gondolat olvasó vagy mi?
- Hát... igen.
- Nem is tudom. Még gondolkodok rajta.
Most totál idiótának néz, biztos vagyok benne.
- Nem bánod ha elmegyünk a barátaimhoz, míg... gondolkozol? - kérdezem.
- Ez nagyon úgy hangzik nekem mint egy emberrablás. - nevet.
- Nem dehogy, csak ők is benne vannak a kereső "osztagomban". Nagyon kedvesek.
- Menjünk.
Amíg sétálunk kérdez tőlem, és én is kérdezek tőle. Megtudja hogy nem ismerem a szüleimet, és elmondja hogy ő az anyjával él, az apja pedig nem él velük. A barátjáról is említést tesz. Nála megemlíti hogy ő talán nevezhető furcsának.
Loi-val találkozok először, aki egy vörös hajú srácot vonszol maga után. Amint ő is észrevesz, integetve felgyorsul, és hangosan megszólal.
- Ana~. Megtaláltam az egyik furcsa embert aki olyan mint mi!
- Loi egy kicsit halkabban. Felvered a holtakat a sírjukból. - szólok rá. De várjunk. Honnan jött neki az hogy Ana-nak hívjon?
- Mint ti? - Tenshi kérdőn néz rám.
- Ez egy hosszú történet. Sajnos nem mondhatom el akárkinek.
- Szóval csak olyanoknak mondjátok el, akik "nem teljesen normálisak"? - kezdi kapizsgálni a dolgokat. Nem tudom megakadályozni hogy nem tudjon róla, de jó lenne ha nem keveredne bele, ha nem olyan mint mi.
- Akkor mondhatom hogy mit tud? - Loi türelmetlenül próbálja értelmezni a köztünk zajló kis párbeszédet - Ő itt teleportál. Először nem csinálta, de miután kérdeztem, és valami zagyvaságot válaszolt, magammal akartam rángatni, majd amint megfogtam a kezét, 1 méterrel arrébb jelent meg. Ilyen kergetősdit játszottunk. Majd amint rohangálva sikerült egy kicsit elmagyaráznom a dolgot, megállt.
- Igazán érdekes. Szóval hogy is hívnak? - kérdezem. Látom Loi-t hogy mindent megtett amit tudott, de a nevét persze elfelejtette megkérdezni.
- A nevem Andris, örülök a találkozásnak. Előre megmondom hogy nem szükséges bemutatkoznod. Mind a négyőtöknek tudom a nevét. Úgy tűnik nagyon tud beszélni.
- Ezt most dicséretnek veszem.
Jelezném Loi-nak hogy ez nem annak lett volna szánva.
- Elég gyorsan felfedted magad. Mi van ha igazából a halálunkat akarják? - szólal meg Tenshi.
- "Halálunkat"...? - ne mond hogy ő is...
- De én is. - már megint gondolatot olvas? Remélem nem ez  képessége. - Ne aggódj, nem olvasok gondolatot, csak az arcodról sok mindent le lehet olvasni.
Egy kicsit megkönnyebbülök, de úgy tűnik változtatnom kell. Shou eddig miért nem mondott ilyet? A kis ravasz.
- Akkor mi a te erőd? - kérdezi Loi.
- Az maradjon egyelőre titok.
Ezzel nem érünk túl sokat, de nem is akarom kényszeríteni semmire. Bár nem tűnik úgy hogy nagyon ellenkezni akar.
- És most keressük meg az öcsémet és Ichi-t. - jelentem ki.
Elindulunk arra, amerre Shou elindult. Séta közben megosztom az utolsó két taggal is, hogy mi az én és Shou képessége, míg Loi hosszasan beszámol  sajátjáról és Ichiéről. Már egy ideje nem akad ki attól, hogy az erejéről kell beszélnie. Ezt nevezik jellemfejlődésnek? Talán nekem lesz valami jellem fejlődésem?
Majdnem besétáltuk az egész falut, de egyik fiúnak se akadtunk a nyomára.
- Andris, te találkoztál már velük? - kérdezi Tenshi vörös hajú barátjától.
- Nem még nem.
- Akkor az sem fog működni. - sóhajt.
- "Az"? - nézek rájuk kérdően.
- Igen, Andris másik képessége.
- Milyen másik képesség? Én úgy tudtam hogy csak egy van. - értetlenkedik Loi. Nekem is hasonló a reakcióm.
- Ti kerestek itt mindenkit, és még csak nem is tudtok ilyenről?
Nem nagyon. Eddig a levegő képességem is elég volt, így nincs is szükségem másodikra.
- Kíváncsi vagyok nekem mi lehet. - Loi hosszas gondolkozásba fog, de azért ügyesen tud követni minket.
- Neked is van ilyen második erőd? - kérdezem Tenshit. Bár lehet hogy nem válaszol, hiszen a normális erejét sem árulta még el.
- Persze hogy van. Hiszel az angyalos dolgokban? - kérdezi. El sem hiszem. Tényleg elmondja?
- Persze.
- Ha nevet kéne adnom ennek az erőnek akkor az Angyal nevet aggatnám rá.
- Milyen kreatív. - vágja rá Andris.
- Nem mintha te tudtál volna kreatívabb nevet adni neki.
Egy kis enyhe baráti vitázásba kezdenek. Én viszont még csak most ébredek rá, hogy már az erdőben sétálunk.
- Érzitek ezt a hideget? - kérdezi Loi hirtelen.
- Én nem érzek semmit. -közlöm.
- Erre. - elindul az egyik irányba. Talán ő jobban érzékeny a hidegre a tűz eleme miatt? Szóval ha hideget érez, az nagy valószínűséggel Ichi-t jelzi.
A fákon jégdarabok, a füvön dér csíkok. Mi történt itt? A többiek is ugyan úgy izgatottak mint én.
Egy kis tisztáson állunk meg, ahol sokkal több a jég, mint amit eddig láttunk. Szemben velünk egy srác áll, és épp egy srácot lógat a nyakánál fogva. Amint megüt a felismerés, hogy ez az a fiú, aki a lyukból mászott elő, azonnal kiráz a hideg.
- Ichi! - Loi ordít, és épp rohanni készül barátja felé, de én megállítom. Nem indulhat neki, hiszen még az erejét sem tudja használni. Csak öngyilkosság lenne.
De amint jobban szétnézek a férfi körül, és meglátom öcsémet, amint eszméletlenül fekszik a lábánál, mintha megállt volna bennem az ütő. Düh járja át a testem, és mint akinek elvették az eszét, a srácnak rontok. Hallom hogy még valaki megindul mögöttem, de már nincs erőm visszanézni. Csak Shou-t látom, amint épp eszméletlenül fekszik, és a srác vérfagyasztó mosolyát.

2.fejezet - Loi és Ichi, mint tűz és víz.

- "Háború" a fenét. - idegesen járkálok a konyhában, közben Shou egy csomag szeletelt kenyér kinyitásával szenved. - Meg amúgy is, mit keres ez még mindig itt? - mutatok a férfira, aki bűnbánó tekintettel mered maga elé.
- Van nevem is. Colt. - mondja fölnézve. Közben megváltozik a tekintete. - És jobb lesz ha megváltoztatod a hozzáállásod, mert megtaláltak titeket, majd amint elkaptak, megkeresik a maradék 4 embert is, és akkor vége mindennek!
- Oh bocsánat, hogy ilyen a felfogásom, miután a megjelenéseddel tönkretettél mindent!
- Ha már az elejétől kezdve meghallgattál volna, akkor most nem lennénk pácban!
- Sikerült! - Shou egy örömteli kijelentéssel szakítja meg a köztünk lévő, hirtelen feltörő feszültséget. Nagyot sóhajtva juttatom eszembe, hogy ez most nem a legjobb alkalom a veszekedésre. Igen, tényleg nincs kedvemre megváltoztatni az életmódomat, de nem hiszem hogy annak a srácnak és Colt-nak egyazon napon történő megjelenése véletlen lenne.
- Most jut eszembe, ki is volt az a srác, akivel nemrég könnyed kergetőzést folytattunk? - kérdezek rá.
- Ő egy titkos szervezet tagja, akik ritkaságokat gyűjtenek.
- Ritkaságok? Mint a ritka ékszerek, tárgyak és hasonló?
- Nem. A ritkaság az egy második képesség, amit csak kevesen tudnak elsajátítani, de nem lehetetlen. Ezen belül pedig van 6 ritkaság használó, akik hatalmas erővel rendelkeznek, és ők kiváltságokat kapnak a mi világunkban. Ti ennek a 6 embernek a leszármazottjai vagytok, persze a maradék 4 embert is beleértve.
- Másik világ? Ritkaság? Leszármazott? Kezd megfájdulni a fejem.
- Mi történt az előző hat "kiválasztottal"? - Shou egy szóba belerakta azt, amit ez az ember több szóban tudott csak.
- Ők eltűntek. Mindig is így volt. Amint megjelent az új hat kiválasztott - úgy tűnik, ő is ezt a szót fogja mostantól használni- az előző hat mindig eltűnik.
- Nagyon bonyolult. - Leülök Shou-val szembe, és én is veszek egy szelet kenyeret. - Szóval azt szeretnéd tőlünk, hogy keressük meg a másik 4-et, majd utána?
- Meg kell állítanotok azt a szervezetet. De csak óvatosan, mivel rátok fáj a foguk, vagy hogy pontos legyek, a ritkaságotokra.
- Mire kell az nekik?
Colt megrázza a fejét, jelezve hogy ő sem tud többet.
- Egy kicsit kíváncsivá tettél... de csak egy kicsit.
Látom rajta hogy megkönnyebbül.
- Akkor én megyek is. - kotorászik a zsebében. Előhúz egy telefont, ami ősréginek tűnik.- Ha gond van, csak hívjatok.
Amint ezt a mondatot kimondta, egy vakuszerű villanás kíséretében eltűnik. Mind a ketten csak pislogunk.
Sóhajtok egy nagyot, és zsebre dugom a telefont.
- Nincs mit tenni. Shou, pakolj össze, és készülj fel. Minden különösebb információ nélkül kell megkeresnünk 4 embert, akikre vadásznak.

***

Hosszas készülődés, és valamennyi megtakarított pénz összeszedés után, el is indultunk valamerre. Próbáltam felhívni Colt-ot, hogy elfelejtett információt adni, de nem sosem vette föl. 2 teljes napig róttuk az utcákat más-más városban, kérdeztünk ki embereket, hogy nem láttak e szokatlan dolgokat egy ideje, de mindenki azt mondta hogy hosszú idő óta, a mi kis kérdezgetésünk a legfurcsább. Jelenleg egy aranyos kis városban vagyunk, és szállóhelyet keresünk. Egy kisebb ligetes részen pihenünk le, ahol csak egy öreg néni eteti a galambokat, és pár kisebb árus próbálja eladni értéktelen tárgyaikat.
- Ez értelmetlen. Lehet hogy nem is ebben az országban vannak. - nyafogok. - Csak ne legyenek külföldiek, oh kérlek ne. Nem tudok külföldiül!
Shou csak a fejét fogja kijelentésemen, de rajta is látszódik hogy  reményvesztett.
- Kit kerestek? - minden előrejelzés nélkül egy lány áll meg előttünk. Fekete haja van, pár kék tinccsel, és vörös szeme. Látszódik rajta, hogy egy "kicsit" hiperaktív, és nagyon közvetlen.
- Öm, nem fontos, vagyis... - ritkán találkozok ilyen emberekkel. Zavaromban nem tudok semmi értelmeset kinyögni.
- Pár barátunkat keressük, akikről semmit nem tudunk. - mondja Shou minden habozás nélkül.
- De ha nem ismeritek őket, akkor hogy lehetnek a barátaitok?
- Hát most még nem vagyunk azok, de ha majd megismerjük egymást, biztos hogy azok leszünk.
A lány érdeklődően néz Shou-ra, majd elmosolyodik.
- A nevem Loi, örülök hogy találkoztunk. Talán tudok nektek segíteni. A lehetetlen dolgok megoldása a specialitásom.
- Öm... én Anate vagyok, ő pedig itt Shou az öcsém. Örülök hogy megismerhetlek.
- Tényleg nagyon hasonlítotok. Bár mintha neked kicsit világosabb lenne a szemed. - mutat Shou-ra. - Gyertek velem, és meséljétek el a dolgokat, hátha sikerül segítenem.
Ez a Loi nagyon élénk. Elmondtuk hogy eddig mennyit utaztunk, és neki is feltettük a kérdést, ahol eddig mindenkinek. Közben ő is nagyon sokat beszélt, még a teljesen érdektelen dolgokról is. Viszont amint elmentünk egy elhagyatott, és szinte már majdnem romokban álló ház előtt, egy rövid időre, mintha elkomorult volna a tekintete.
- Loi, minden rendben? - kérdezem meg tőle.
Egy kicsit megrázza a fejét, majd újra a nagy mosollyal az arcán válaszol.
- Persze, na akkor hol is tartottam? Ja igen! És akkor elmentünk a....
Majd amint befejezte a nem annyira fontos dolgokról az élénk beszámolót, rátért a mi kérdésünk megválaszolására.
- Na és akkor a furcsa dolgok. - elgondolkozik egy kicsit. - Hát, én már évek óta furcsa dolgokban élek. Melyikre vagytok kíváncsiak?
- Nem is tudom. Talán ami nem e-világi.
- Elmondok nektek egy titkot, de ne mondjátok el senkinek. Ichi, akinél élek, meg tudja fagyasztani a meleg vizet, ha csak hozzá ér. Nagyon durva. Instant jégkockát készít nyáron, nagyjából 2 másodperc alatt.
Shou-val egymásra nézünk. Nem is tudom mit érzek. Megkönnyebbülést, vagy még nagyobb aggodalmat. Hogyan fogjuk mi arra bírni hogy velünk tartson?
- Találkozhatnánk vele? - vágja rá Shou.
- Ti komolyan elhittétek?
- Miért, nem igaz?
- De! Csak eddig akinek elmondtam, mind hülyének nézett.
- Mi nem nézünk hülyének. Sőt elég érdekesnek hangzik. - nyugtatom meg.
- Akkor gyertek.
Most azzal az Ichi nevű sráccal történő kalandjairól beszél. Egy nagyobb családi házhoz érkezünk. Loi benyit, és közli, hogy átjöttek a barátai. Egy nő jön ki a konyhából - feltételezhetőleg-, és nagy mosollyal köszönt minket.
- Ichi merre van? - kérdezi. Az asszony fölmutat az emeletre. Föl is megyünk, és benyitunk egy teljesen átlagos szobába.
- Loi megjöttél? És ők kik lennének? - kérdezi egy barna hajú srác, aki épp egy magazint olvas az ágyon. Gondolom ő lenne Ichi.
- Elmondtam nekik a fagyasztós dolgot, és hisznek nekem. Nem mutatnád meg nekik? - kérleli.
- Loi! Azt mondtam hogy tartsuk titokban.
- De furcsa dolgokat keresnek, és gondoltam, hogy ez eléggé furcsa nem?
Shou-val megint csak egymásra nézünk.
- Megbocsátotok egy pillanatra? Kimegyek egy kicsit. Shou addig itt marad.
- Persze, menjél nyugodtan. - mosolyog rám Loi.
Kint a kezembe veszem a telefonom, és Colt tárcsázom. Meglepetésemre fel is veszi.
- Lenne pár kérdésem. Biztos hogy csak hatan vagyunk, akik ilyen erővel bírnak?
- Hát abban a világban igen.
- Megint ezzel a világos cuccal jössz. Majd meséld el nekem ezt a sztorit.
- Csak nem eredmény?
- Nem mondok semmit. - le is teszem a telefont. Szóval akkor megvan az első a maradék 4-ből. És most jön, hogy mindent elmagyarázzunk neki. Visszamegyek, és azt látom, hogy Shou a sarokba van szorítva Loi által.
- Itt meg mi történt? - kérdezem.
- Jobb ha inkább nem tudod. - válaszol Ichi.
- Elfelejtettem bemutatkozni. Anate vagyok.
- Igen, tudok már róla. Örülök hogy megismerhetlek. - ugyan azt a nagy mosolyt villantja mint Loi, és az a nő.
- Szeretnék pár dolgot megbeszélni veled.
Csak kérdően néz rám, csak úgy mint Loi.
- Ő bent maradhat? - kérdezi Shou, Loi-ra mutatva.
- Persze.
Elkezdek hosszasan beszélni az erőről, a ritkaságról, meg a kiválasztott dologról, és a titkos szervezetről. Loi szemében izgalom gyúl, Ichiében is, de nem olyan nagy erősséggel.
- Honnan tudjam, hogy igazat mondtok, vagy hogy megbízhatok bennetek?
- Nézd. - mondom, és a szobában hirtelen gyengéd szél támad. Pár papír lerepül az asztalról. Az ablak és az ajtó persze csukva van. - Vagyis érezd. Na mindegy is. A lényeg, hogy olyanok vagyunk mint te, és mi sem agyon értjük a dolgot.
Ichi Loi-ra néz, aki nem állja a tekintetét.
- Loi ne is próbáld kihúzni magad a dolgok alól. Te is nagyon jól tudod, hogy ez  dolog rád is vonatkozik.
- Tessék? - kérdőn nézek Ichi-re, majd Loi-ra, majd így tovább jó párszor. Loi nem szól semmit, csak maga elé bámul. Nem látom a tekintetét, de most biztos hogy nem az az élettel teli, mint ahogy eddig volt.
- Ő a tűzzel csinál dolgokat. Gondolom láttátok azt a romos házat idefele jövet. Leégett, és nem is akármilyen tűzzel. Loi tüzével.
- Ichi ne... - Loi halk hangja kérőn hangzik. Nagyon nem akar erről hallani, beszélni meg végképp nem.
- Hallottad őket nem? Ez fontosnak hangzik. Mindig is azt mondtad, hogy nem véletlen, hogy ilyen erővel rendelkezem, és ez rád is pont ugyanígy igaz.
Nem értem a dolgot. Akkor most Loi-nak is van ereje? Miért nem mondta el ezt eddig?
- Nagyon jól tudod hogy hogyan érzek eziránt, és te még így is folytatod? - Loi ráordít barátjára, majd kirohan a szobából.
Shou-val megint összenézünk. Ő utána rohan, én pedig kettesben maradok Ichivel.
- Mi történt vele, hogy az erejével kapcsolatos dolgok így kikészítik? - kérdezek rá.
A komoly tekintete meglágyul egy picit.
- Abban a házban élt a szüleivel és a húgával, amit megemlítettem. Voltak jelei a képességének, de senki sem gondolta volna, hogy eluralkodik rajta az ereje.
Nyelek egyet.
- Szóval akkor Loi lángja miatt haltak meg a szülei, meg a tesója?
- Igen. Azóta viszont tudná használni az erejét, de fél tőle.
Hát ez így tényleg nem annyira jó.

***

Shou egészen a kertig követi Loit, aki a kis kerti padon ül, és arcát tenyerébe temeti. Shou mellé ül, és egy kis ideig hagyja lenyugodni. 

- Nem tudom mi történt veled, így azt sem tudom miért reagáltál így, de nem gondolod, hogy Ichi-nek igaza van?

Loi felnéz. Könnyes a szeme, de azok nem gördülnek le.

- Talán egy kicsit... eltúloztam. - mondja, majd eltünteti az éktelenkedő cseppeket.

- A szüleiddel kapcsolatos a dolog?

Bólint. Shou egyből megérti hogy miről van szó.

- Sajnos én nem tudom átérezni azt, amit most te érezhetsz. Én és a nővérem sosem ismertük a szüleinket, így azt sem tudjuk, milyen érzés elveszíteni őket.

Nagy szemekkel néz Shou-ra, aki csak visszamosolyog. 

- Nem megyünk vissza? - kérdezi meg, amint Loi teljesen lenyugodott.

- De mehetünk. - megint visszatért rá az élénk mosoly, és azok a csillogó szemek.

1.fejezet - A háború kezdete!

- Ha még egyszer hozzá mertek érni, nem ússzátok meg ennyivel! - ordítom a képükbe, akik rémülten néznek vissza rám, majd amint realizálják hogy milyen helyzetbe is kerültek, azonnal elhúzzák a csíkot.
Sérült öcsémhez kullogok, majd felsegítem ültéből, és leporolom összekoszolt ruháját.
- Köszönöm. - mondja halkan, és én kedvesen rá mosolygok.
- Nincs mit megköszönnöd, természetes hogy megvédelek olyan fajankóktól, akik csak a gyengébbel tudnak kikezdeni.
Ő is visszamosolyog rám, és elindulunk a hazafele vezető úton. Amint megérkeztünk, Shou-t fürdeni küldöm, és én a konyhába megyek, hogy vacsorát készítsek. Nem szokásom a főzés, de az öcsémért bármit. Sóhajtva veszem a kezembe a serpenyőt, és teszem fel a tűzre.
Miközben sül a krumpli, és a hús, belép Shou, aki fején a törölközővel, döbbenten néz rám.
- Ana, veled meg mi történt?
- Gondoltam megpróbálkozok valamivel, de csak is azért mert már nagyon éhes vagyok.
Ő csak kuncog, majd leül mellém, hogy együtt nézzük a kis konyhai tévében az adást, ami a dzsungelek élővilágáról szól.
Megvacsoráztunk -ami nagyon is jól sikerült- majd elmentem én is zuhanyozni, utána pedig aludni.
Reggel az ébresztő ébreszt, amit még mindig elfelejtettem kikapcsolni, hiába van nyári szünet. Még nagyobb pechemre az ébresztő a szoba másik sarkába került, mivel olyan buta voltam előző reggel, hogy egy falhoz csapással oldottam meg a problémát. Viszont most sem teszek másként. Ahogy a kezemet emelem, úgy emelkedik meg az óra is, majd egy hatalmas lendülettel lendítek egyet a karomon a fal felé, aminek hatására az óra darabokra törik.
- Ezt... nem így akartam. - szememet dörzsölve kelek ki az ágyból. Gyorsan kidobom az óra maradványait, és felöltözök.
Amint lemegyek, a tesómat a tévé előtt látom, aki nagyon bele van merülve annak nézésébe.
- Mi jót nézel?
- ssshhh. - csitít le. Én is a tévére nézek, amin épp a híradó megy.
-"...A szemtanúk szerint a krátert okozó égi test éjfél táján jelentkezett. Az itteni erdő tulajdonosa látta amint az égő test az ő területére csapódik be, de mire oda ért, hogy megnézze, a tárgy ami leesett eltűnt...."
- Hm, érdekes. Ez nagyon közel van hozzánk.
- Ez nem furcsa?
- Ugyan miért lenne furcsa? Egy évben több meteor vagy műhold darabka is leesik.
- De nem tűnnek el minden nyom nélkül.
- Biztos valaki gyorsabb volt, majd felszedte, és elárverezte vaterán.
- Persze. - mosolyogva vált csatornát, egy kis reggeli mesére.
Jóízűen falatozom a reggelimet -amit nagyon ritkán eszek- amikor hallom hogy az ajtónk nyitódik.
- Hívtunk mi valakit?
Shou rázza a fejét. Felállok hogy megnézzem, ki az a hívatlan látogató. Amint meglátom a furcsán öltözött, és enyhém borostás férfit, egyből kérdőre vonom.
- Maga még nem hallott róla, hogy nem illik más házába csak úgy benyitni, főleg ha még soha nem is találkoztak?
- Oh bocsánat, de most nem érünk rá erre.
Olyan értetlenül nézek rá, ahogy csak bírom, és ő fogja is az adást.
- Szükségem van rátok, Mai ikrek.
- Milyen Mai? Jól van, azt hiszem maga részeg, és még el is tévesztette a ház számot.
- Oh biztos vagyok benne, hogy nem tévesztettem el semmit. Nem hiszem hogy sokan lennének ebben a városban, akik erővel rendelkeznek, és még ikrek is, szülők nélkül.
- Magának tényleg nagy baja lehet. Jöjjön, elviszem a kórházba...
- Oké, akkor mit is csináljak hogy végre beszélhessek veletek komoly dolgokról? - elmosolyodik, majd kezét felemelve rám mutat. Én semmit nem értek ebből a jelzésből, de hirtelen Shou rohan felém és félre lök. A földre kerülök, öcsém pedig a mellhasát tapogatja.
- Ne aggódj, ez csak egy fény csík volt, nem egy halálos lézer.
Dühösen állok fel. Shou vállára teszem a kezem, hogy megnyugtassam, mielőtt pánik rohamot kap, majd fenyegetően a férfi felé indulok.
- Nem kell felkapni a vizet. Csak próbáltam megmutatni, hogy én is olyan vagyok mint ti.
- Mint mi? - Shou visszakapta az arcszínét, és a hangját is.
- Igen. Mágus. És nem vagyok egyedül. Sokan vannak még a másik dimenzióban, akik olyanok mint ti, de sajna nem mindannyian állnak a jó oldalon.
- Ezt hogy érted?- kérdezek rá.
- Háború készül a világunkban, és azért jöttem át hogy segítséget szerezzek.
- Segítséget, tőlünk?  Nincs ínyünkre hogy beleavatkozzunk egy olyan világ történéseibe, ami még csak nem is létezik, vagy ha létezik is, nincs vele semmi kapcsolatunk.
- Oh, létezik. És majd ti is megláthatjátok. És ami a kapcsolatot illeti, nagyon is van közötök hozzá, ugyan is a mi világunkban 6 ember rendelkezik a legtöbb erővel, és értékkel.
- Aha nagyon érdekes. De ha most megbocsátasz, nekem edzésre kell mennem. - szólok közbe, és félrelököm az alakot, aki lefagyva néz utánam.
- De... még... - próbálná folytatni, de Shou is közbeszól.
- Nincs mit tenni. Sajnálom öreg, de ha a nővérem nemet mond, akkor az nem is marad. - öcsém is követ.
- De még nem fejeztem be... - biztos folytatta volna még a mondandóját, de becsuktam az ajtót, így a hang már nem tudott tovább jönni.
- Biztos oké így, hogy bezártad őt a mi házunkba? - kérdezi.
- Lehet hogy egy nagy drogos, de ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy nem a házunkban lévő értékek kellenek neki.
A karate edzésre gyalog megyünk mint mindig, ezzel is edzve. A házunk és a karate épület között 10 km van.
- De azért kíváncsi lennék, hogy honnan tud az erőnkről. Eddig még soha, senki nem beszélt róla. - mondja Shou.
- Lehet hogy ő is ritkaság. Bár én sem tudtam eddig róla, hogy van rajtunk kívül is olyan, akinek van valami képessége.
A kis beszélgetésünket egy fénylő pont szakítja meg, ami közvetlen előttünk kezd el egyre nagyobbra nőni. Az ember nagyságú lyukból egy 20-as éveiben járó férfi lép ki, aki vészjósló szemekkel mered felénk.
Öcsém ijedten markol a karomba, miközben még én is egy kicsit megingok.
- Ti lennétek a Mei ikrek? - kérdezi a srác.
- Maga is ezzel jön? Az előbbi férfi... - kezdtem volna bele, de amint az első kérdést kimondtam, mosolyogva indult el felénk. Nagy a sebessége, de én tudom követni, ugyanis ez az egyik specialitásom.
Shou-t egy bokor mögé küldöm. A srác semmi életveszélyes dolgot nem csinál, csak próbálja elkapni a karom, a hajam, kigáncsolni. Vajon mi lehet a célja? Beleunva a kergetőzésbe egy léglökéssel növelem köztünk a távolságot. A férfi vagy öt métert repül, majd földet érve rám mered. Mintha elégedett lenne. Kiráz tőle a hideg, de szerencsére nem kell sokáig állnom a tekintetét, ugyanis visszamászik a fénylő résbe, ami el is tűnik.
Egy ideig néma csöndben állok. Hallom Shou motoszkálását a bokor mögül, aki éppen előmászik. Majd hirtelen elénk áll a férfi, aki bejött hozzánk hívatlanul.
- Ugye semmi bajotok sincs? A fenébe, veletek kellet volna jönnöm. - hangja aggódó.
- Ugyan miért is? Semmi sem történt. - világosítom föl.
- OH dehogy nem. Az ellenségünk megtudta, hogy ti vagytok a 6 bölcsnek a leszármazottjai.
- 6 bölcs? Leszármazott? Mi van? - dühösen értetlenkedem. Miért jön most mindenki, hogy tönkretegye a nyugodt életünket?
- De nem csak ti ketten vagytok. Van rajtatok kívül még a négy leszármazott. Meg kell találnotok őket.
- Ugyan minek? Hagyjon minket békén ezzel. Most szépen elmegyünk, maga haza megy, és minden szépen elfelejtünk.
- Ez már nem történhet meg. A háború elkezdődött.