5.fejezet

Loi úgy rohan be az ajtón, mint aki energiaitalt kevert a kávéval.
- Az emeleten vannak a hálószobák. Két egyszemélyes, és két kétszemélyes. Balra a konyha és az ebédlő, szemben a fürdőszoba és a vécé, a többit meg majd felfedezitek.
- Ichibei, miénk az egyik kétszemélyes szoba! - ordít le Lorie. Mikor került fel ő oda?
- Akkor mi külön szobában alszunk. - szól Tensh barátjához, de nem nagyon tűnik szomorúnak. Mintha neki ez megszokott lenne.
A többiek elkezdik bepakolni a cuccaikat az elkövetkező időkben használatos szobáikba. Amint befejezik, lejönnek a nappaliba, ahol egy nagy fotel köralakban ölel át egy kör alakú asztalt.
- Akkor már tudunk egy két dolgot, de feltűnt, hogy ti is pont ugyanennyit tudtok. - mondja Tenshi, miközben egy kikészített teásbögrét vesz le az asztalról. - De azért megkérdezném, van bármi ötletetek hogy mi lehet ez a szervezet?
- Sajnos erre sem tudjuk a választ. Amit akkor Colt mondott... csak annyit tudunk mi is. Egy szervezet, ami ritkaságokat gyűjt, de nem tudni milyen okból. - válaszolok.
- Akkor mostantól mindenki figyeljen. Nem mehettek egyedül sehova. - mondja Andris.
- És akkor ennyi? Lakunk egy házban hatan, és csoportosan járunk boltba, várva arra, hogy az öreg elvigyen minket a másik világba, amiről semmit sem tudunk? - értetlenkedik Loi.
- Valahogy úgy.
- Mi lenne ha közben fejlesztenénk a képességeinket. - veti fel az ötletet Shou.
Mindenki rá szegezi a tekintetét, majd egyszerre bólintunk rá az ötletre.
- Viszont, valami kéne ahhoz, hogy nyugodtan tudjunk itt lakni addig, míg nem jön Colt. - mondom.
- Teljesen egyet értek. Mindenki beszéljen egy kicsit magáról... mármint ami az erejét illeti. - Tenshi megint gondolatolvasósdit játszik. Ő csak rám néz, és nagy mosollyal az arcára mutat. Oh tényleg. Az arcomon történő olvasás.
- Kezdjétek ti, hiszen ti lettetek elsőnek... hogy is mondjam... "felfedezve". - mondja Ichi ránk célozva.
Shou-val egymásra nézünk.
- Nincs túl sok minden amit mesélhetnék. Szeretem ezt a levegő erőt, és használni is tudom... már amennyire. Viszont ez a második erő... nem tudom hogy nekem mi lehet az. Gondolom ez alatt a fejlődés alatt majd ezt is sikerül kideríteni. - mondókámat tömören megfogalmaztam, mintha csak az érettségin lennék teljesen kikészülve.
- Én nehezen szoktam hozzá, még most se nagyon szeretem használni. De a ritkaságomat se ismerem, remélem valami használhatóbb mint.. ez.
- Mi? Pedig a láthatatlanság tök menő! - vág bele a szavába Lorie.
- Ha már itt tartunk. Loi, tudom hogy félsz az erődtől, de itt az idő, hogy végre megembereld magad. Nem félhetsz tőle örökké.
- Én... beszélni nem félek róla, de használni akkor sem fogom. - vágja rá ellenkezést nem tűrően. Szóval nála is a ritkaságtól függ minden.
- Akkor most én jövök. - mondja Andris. Ha sorrendben mennénk, nem ő jönne, de ha ennyire szeretné.- Nekem mind a két erőm hasznos. Tudok teleportálni, de csak meghatározott területen belül. A ritkaságom pedig hogy bárkit megtudok találni, ha akár már egyszer is láttam az arcát. Szóval ha eltévedtek ne aggódjatok... kivéve ha én is el vagyok tévedve.
Elég viccesre sikerült a befejezése.
- Ichi jegéhez képest az semmi. -vágja rá Lorie.
- Nem nagy dolog. Jég, fagyasztás, minden ami hideg. A második képességemet én sem ismerem, de remélem könnyen lehet vele nőket csábítani. - hogy nyomatékosítsa a mondatát, még kacsint is egyet felém és Tenshi felé, de amint észreveszi, hogy annyira érdekel minket, mint hogy a tenger sós, le is mond a későbbi "flörtölésekről".
- És már csak te maradtál Tensh. - mondom.
- Az angyal erőmet mindannyian láthattátok. Jelek, glória...
- Szárnyad  is van? - néz rá Lorie csillogó szemekkel.
- Van, csak akkor nem kellet használnom.
- De azt mondtad, hogy az a ritkaságod. Mi az normál erőd? - kérdezi Shou.
- Azt most még nem osztanám meg veletek. - még mindig nem bízik bennünk?- Nem mintha nem bíznék bennetek... - Kezd kiakasztani! - csak ez olyan dolog, amit lassan kell beadagolni.
- Rendben, meg is volt a kis beszélgetés. Ana, meg akarom nézni a kertet. Láttam egy kis tavat, mond hogy vannak benne cuki halak. - Lorie megint feltöltődik energiával.
- Persze vannak. Menj, és nézz szét kint is. - nem csak ő áll fel, hanem mindenki más is rajtam kívül, és tolakodnak is ki a kertre vezető ajtón. Vagyis majdnem mindenki. Tensh a helyén ül, és rám néz.
- M-mi az?
- Nincs senki fontos személy számodra, aki valamikor életét vesztette? - szemében komolyság tükröződik.
Ez elgondolkoztat. Nem emlékszem senki fontos halálára. Sőt, senki halálára sem. Talán csak nem...
- Csak nem az az erőd, hogy látod az elhunyt személyeket?
- Csak azokat akik közel állnak ahhoz a bizonyos személyhez akire koncentrálok.
- Akkor megnéztél engem is? - bólint. Bár a kérdés teljesen fölösleges volt. - Nem. Az egyetlen fontos személy számomra Shou, és ő még él és virul.
Nagy mosollyal néz ki a kertre néző üvegfalon.
- Nagyon jól elvannak. Nem csatlakozunk hozzájuk? - teszi fel az ajánlatot, és már áll is föl. Én is követem, de mielőtt elhagynánk a házat, megállít.
- Lehetne egy kérésem? - bólintok. - Ne mond el még nekik, hogy mi az én képességem. Tudod, a lassan adagolás.
- Oké. - nagy mosollyal tárom ki az ajtót, és egyből kapok egy adag vizet az arcomba.
- Ugye hogy hal szaga van? - kérdezi Loi nagy mosollyal.
- Ez víz, ennek mindene van, csak halszaga nem. - vágja rá Ichibei.
- De halak úsznak benne. - vág vissza.
- Nem is tudom, szerintem olyan a szaga mint... - egy nagy széllökést küldök Loi arcába, amitől szépen össze is kócolódik a haja. - ennek.
- Hé, hé, hé! Erőt használni tilos!
Az első közös napunkat a házban, egy nagy rendetlenség létrehozásával kezdtük.
- Azért... a továbbiakban türtőztessétek magatokat. Nem akarok minden nap rendet rakni. - mondom.
- Mi is segítenénk benne. Hiszen most már egy csapat vagyunk, akik még nem is teljesen ismerik egymást. - mondja Tenshi.
Kifulladva fekszünk a csillagos ég alatt. Egy hullócsillagot látok, és ki is használom az alkalmat a kívánásra. Igaz, eddig nem nagyon hittem ebben a dologban, de most sok  szükségünk lenne rá.

4.fejezet

Amint feleszmél, hogy nem csak Shou és Ichi megmentésére készülök, hanem az ő kiiktatására is, eldobja magától az eddig szorongatott Ichit, és felkészül egy rövidnek tűnő küzdelemre. Gyorsan el is érem, de akármilyen nagy sebességgel is rontok rá, játszi könnyedséggel kikerül. Ha neki a gyorsaság a specialitása, akkor nekem valami újjal kell elő drukkolnom, ha azt akarom hogy darabokban végezze.

Viszont nem túl sűrűn használtam még ilyenre az erőmet, illetve nem is nagyon használhatom. Nem tudom hogy direkt e, de nem tágít a két fekvő srác közeléből. Így Loi és Tenshi sem jut hozzájuk. 

- Látom mind a hatan megvagytok. - szólal meg a hajsza közben. Nem tudom hogy nekünk most rossz e az, hogy tudja. - Akkor a terv kezdetét is veheti. 

- Mi van? Milyen terv? - kérdezek vissza.

- Majd meglátjátok. 

A nagy gondolkozásom közben, csak pillanatokkal később veszem észre, hogy a srác Shou felé vette az irányt.

- Azt nem hagyom! - ordítok rá, és követni próbálom, de hirtelen megtorpanok. - Mi a...? 

A fejem irtózatosan kezd el fájni, és érzem, hogy lassan az ájulás szélére kerülök. Mi ez? A férfira nézek, aki csakugyan megállt, majd Shou-ra, aki félig nyitott szemmel mered rám. Mintha meg lenne rémülve. De a többieken nem látom ugyanezt. Öcsém mond valamit, de nem hallom mit mond. Valami olyasmit olvasok le a szájáról hogy: "Ana, ne csináld". Mit ne csináljak? Ne forrjon fel bennem a víz, miközben az öcsémet a földön látom, egy olyasvalaki lába előtt, akiről úgy tudtam meg, hogy nem a legjobbat akarja nekünk? Vagy talán az idegesség most tényleg nem a legjobb mód, hogy megoldjak egy ilyen helyzetet. Le kell nyugodnom.

Érzem ahogy a elmúlik a szédülés, és a fejemben hirtelen feltörő fájdalom enyhülni kezd. Közben nem tudok figyelni a környezetemre. Csak akkor eszmélek fel, amikor egy fénylő kör alakú valami elszáguld mellettem, valami hihetetlen sebességgel. 

- Nem nagyon értem, hogy mi folyik itt, de annyit én is le tudtam szűrni, hogy amit te művelsz, az nekünk nem igazán használhat. Jobban örülnénk ha elmondanád mit értesz az alatt a terv alatt, persze csak ha nem akarod darabokban végezni. - Tenshi fenyegetően felemeli az enyhén fénylő valamit, ami pont úgy néz ki, mint ami egy pillanattal ezelőtt elszáguldott mellettem.

Látom hogy a srác elmozdult a helyéről, így út nyílt Loi és Andris számára, hogy kiszedjék a fiúkat. Ők végig erre vártak, és rohannak is.

- Woah, mi ez a tekintet? Ne aggódjatok, majd megtudjátok a terv részleteit, hiszen ti is benne vagytok. De arra még várnotok kell.

- Na ne szórakozz velem! - ordít vissza Tenshi, és már dobja is a másik karikát, ami sajna nem talál célba, hiszen a srác hirtelen eltűnik abban a lyukban, amiben -gondolom- érkezett. 

A kis tisztásra csend telepszik. Én Shou-hoz rohanok, aki végig a tekintetével követ. Lorie, Ichi-t célozza meg.

- Jól vagy? Megsérültél? - aggodalmasan vizsgálom meg. Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha megsérülne. 

- Persze, semmi gond. Csak egy kis karcolás, gyorsan begyógyul.
Amint sikerül megbizonyosodnom arról, hogy tényleg nem esett komolyabb baja, Tenshi-re nézek. Döbbenten veszem észre a pöttyöket a vállán, és a csíkokat az arcán. Az eldobott karikák pedig egy kis kézmozdulatára visszatérnek hozzá. Ő észreveszi hogy figyelem, és mosolyogva tünteti el azokat. Ezzel együtt eltűnnek a pöttyök és a csíkok is.
- Ez meg mi volt? - kérdezi Lorie.
- A második képesség amiről beszéltem. Úgy tűnik mikor használom, akkor jelek jelennek meg rajtam, és előtudom hívni a glóriákat.
Igen, glória. Tudtam én. Viszont hirtelen elkezd csörögni a Colt-tól kapott telefon. Először csak némán figyelem a telefon kijelzőjét, majd felveszem.
- Tudják, igaz? - kérdezi aggódó hangszínnel. De ő vajon honnan tud róla?
- Csak nem te is hozzájuk tartozol? - kérdezem vissza.
- Tudod, ebben a világban gyorsan terjednek a hírek.
- Ha ennyire terjednek ezek a bizonyos hírek, akkor nyugodtan eljöhetnél, és megoszthatnád velünk amit tudsz.
Pár másodpercbe sem telik, és az egyik fa mögül elő is bukkan. Tágra nyílt szemekkel nyomom ki a telefont, hiszen ha eredetileg is itt lett volna a közelben, akkor biztos hogy észre vettük volna.
- Akkor is eljöttem volna, ha nem mondod.
- Igazán "megbízható"-nak tűnő férfi segít minket. - szólal meg Andris.
- Hé öregúr, ha megkérhetem, el tudja magyarázni a dolgokat egyszerűen? - kérdezi Loi, egy kicsi gúnyolódással hangjában.
- Nem vagyok öreg, még csak most vagyok a harmincas éveim elején. - mint egy gyerek. Besértődött fejjel közelít felénk.
- Remélem nem vezet félre minket, és elmondja nekünk az igazságot... erről. - mondja Tensh, miközben előhívja a ritkaságát.
- Először is kezdem a múlttal. Egyszer régen, a másik világban élt egy varázsló, akit Meron-nak hívtak. Ő volt az egyetlen aki képes volt a mágia használatára. De ne értsétek félre, nem olyan volt mint egy könyv, vagy egy film béli remete. Volt családja, háza, munkája, ami persze a varázslás volt, méghozzá nem más, mint a király oldalán, mint a világ egyetlen mágusa. Viszont a testvére meghalt, és hátrahagyta fiát, Torit, aki így is édesanya nélkül nevelkedett. Meron volt az utolsó élő rokona, így ő fogadta be és nevelte, mint segédjét. Tori viszont nagyon féltékeny volt a nagybátyára, aki nem csak hogy a leghíresebb volt a világban, de mindenki szerette, és mondhatni ő volt a második király. Féltékeny volt az erejére, és meg akarta szerezni. Tori akart lenni a világ új ura, akinek mindenki fejet hajt Egy egész csapatott szedett össze ezekből az erőre éhes emberekből, és fellázadt. Megtörték a király hatalmát, és az országot pusztítani kezdték. Meron nem hagyta, hogy unokaöccse továbbra is ámokfutását végezze, így a király megmaradt hű katonáival rajtaütöttek, amikor is egy ártatlan falut fosztottak ki. Meron elzárta unokaöccsét egy sötét kristályba, de azzal nem számolt, hogy Tori már nem csak egy erőtlen srác volt, akinek ok nélkül engedelmeskednek az emberek. Akkora erőre tett szert, ami a varázslóéval vetekedett. Ennek hála Meron olyan sérüléssel távozott, ami lassú halált okoz. Az utolsó pillanataiban nagy döntést hozott, és az erejéből megajándékozott hat gyermeket -három lányt, és három fiút- akiknek azt a feladatot szánta, hogy rendet teremtsenek a világban.Viszont egy valamire nem számított. Amint elhagyta az élők világát, az ereje nem vált a semmiéve vele együtt, hanem szétterjedt a világban. Igaz, hogy nagy ereje volt, de a világban sokan élnek, így senki nem kapott hatalmas képességet, kivéve a hat gyermeket, akik így két erővel rendelkeztek.
Hosszú történet, de igazán élvezetes. Valahogy át tudom érezni Tori helyzetét. Így nem tűnik olyan srácnak, aki sok baráttal büszkélkedhetett, és látva a nagybátyját, hogy neki milyen élete van, biztos sok volt a lelkének.
- Eddig szép és világos, de hogy kapcsolódik ez hozzánk? - értetlenkedik Lorie.
- És mi van ha kiderül, hogy közülünk csak én és Tenshi vagyunk képesek a második erőre? - kérdezi Andris. - Akkor nekünk kéne megkeresni az igazi "kiválasztottakat"?
Úgy tűnik végleges lesz, hogy ezt a szót fogjuk használni.
- A kis kék tincses lánynak a kérdésére válaszolva: most meg is mondom. Szóval, ez a hat ember, mindig egykorú volt, persze az idő múlásával felborult ez a rend, mint ahogy rajtatok is látszódik. Meg persze közel is laktak egymáshoz, így könnyen megtalálták egymást. Viszont az előttetek lévő generációnál valami történt. Vagy rájöttek valamire, vagy csak megunták ezt a védelmezősdi dolgot, de elhagyták a világukat, és ide jöttek, de csak is ők, és ti azoknak vagytok a gyermekeik. Így belőletek, csak is hat lehet. Szóval ha két kiválasztottnak lesz 2 közös gyerekük, akkor a maradék négynek összesen csak 4 gyereke lehet.
- Akkor, ha az egyik, egy olyan embertől kap mondjuk ikreket, akinek semmi köze a mágia világához, akkor a maradék 5 emberre jut 4 gyerek, így az egyiknek már biztos hogy nem lehet gyereke. - Ez Tensh-től egy hangos gondolkozásnak tűnik.
- De köztünk csak Shou és Anate ikrek. - mondja Ichibei.
- De várjunk, teljesen eltértünk a kezdeti témától nem? - kérdezem.
- Igazad van. Na mindegy is. A lényeg az, hogy ebben a világban lehetetlen hogy rajtatok kívül más erő használó legyen, mivel ide az eljutás elég körülményes, és csak a hat kiválasztott képes ilyesmire, a nyilvános feljegyzések szerint.
- Akkor te hogyan kerültél ide?
- Ezzel együtt válaszolhatok a vöröske kérdésére is. Én is képes vagyok használni a második erőt. Mivel Meron a hat kiválasztottnak nem egy teljesen tőlük eltérő erőt adott nekik, hanem a legnehezebben megszerezhető erő azonnali megszerzésének képességét. Mondjuk a te elődödnek -mutat Tenshire- nem ugyan az volt a második ereje mint neked. Ennek az erőnek az elsajátítása az érzelmeinken alapszik, ti pedig már születésetektől kezdve tudjátok használni. A másik világban is nagyon kevesen tudják használni. Az összes ilyen embert a kormány számon tartja. Nem nehéz, hiszen nagyon kevesen vannak.
- Tőlem is egy kérdés. - jelentkezik Shou. - Értem a háborús dolgot... egy picit, de miért kellet hogy mond a hatan együtt legyünk?
- Mert vissza kell mennetek abba a világba, ahova eredetileg tartoztok. Mióta a szüleitek elhagyták a világunkat, a bűnözés erőteljesebben felütötte a fejét, és ti arra lettetek kiválasztva, hogy véget vessetek ezeknek.
- És ha nem akarom? - kérdezem. A többiek meglepődötten néznek rám. - Gondolom nem véletlen hogy a szüleink elmentek onnan.
- Akkor veled fogják kezdeni.
- Kik? Mit?
- A szervezet, amiről beszéltem neked. Ha szétváltok, egyesével vadásznak le benneteket, mint ahogy az előbb majdnem megtörtént.
A beszélgetés hosszabb ideig tartott, mint amit el tudtunk képzelni. De sok mindent megtudtunk. Viszont az, hogy most egészen addig együtt kell lennünk, amíg a szervezetnek vége nincs, eléggé zavaró lesz.
- Nekem most már mennem kell, de ne aggódjatok, még találkozunk.
- Igen tudjuk, hogy elvigyél minket abba a másik világba. - forgatom gúnyosan a szememet.
Búcsúzásként még ránk mosolyog egyet, és eltűnik a mögött a fa mögött, ahol előjött.
- Szóval együtt kell maradnunk. - mindenki elgondolkozva mered maga elé.
- Uh-uh, kéne egy hely ahol közösen lakhatnánk. Olyan lenne mint egy egyetemista kislakás. - Veti fel az ötletet Lorie.
- Nekünk van egy nagy házunk, és csak mi ketten vagyunk ott. Szerintem ott elférnénk. - mondom.
A többiek bólogatnak, és egyszerre állunk föl, hogy elinduljunk a felkészülni a további történésekre.

3.fejezet - Tenshi és Andris, az utolsó két keresett!

Ichi és Loi elköszönése elég könnyen ment a szülőktől. Nem tudom miért, talán Loi aurájának köszönhetően, de mindent elhittek amit mondtunk nekik, és felfogták hogy komoly dologról van szó. Loi azonnal bepakolt, mintha elköltöznének, míg Ichi úgy készül, mintha csak 1 hétre mennénk el. Bár remélem hogy tényleg csak annyi ideig fog tartani.
- Na és ti mit csináltok? - kérdezi Loi, miközben a  vasútállomáshoz gyalogolunk. Ichi valahogy jól bánik a kis információkkal is, és behatározott egy területet, ahol megtalálhatjuk a következő emberünket.
- Hogy mit? Hát sétálunk. - vágja rá Shou.
- Nem, nem úgy értem. - közben kuncog. - Milyen erőt használtok?  Ti tudjátok rólunk, de mi semmit nem tudunk rólatok.
- Én a levegőt irányítom. Eléggé hasznos amikor egy olyan tárgyat akarsz használni, ami a szoba másik sarkában van. De persze én nem arra szoktam használni. - gyorsan próbálok felelősségteljesnek látszódni, de persze hogy kiszalad a számon a nevetés.
- Hát én... - Shou szerényen kezeli a dolgot. - Láthatatlanná tudok válni.
- Komolyan? - Loi szemében fény dúl, méghozzá elég perverz fény.
- Ne gondolj rosszra. Túl gyáva ahhoz hogy azt csinálja amire gondolsz. - mondom. Igen, ilyenkor mindig tudom hogy az emberek mire gondolnak. Szegény Shou is pórul járt miattam, mikor megtudtam hogy mi a képessége. A régi szép idők.
- Már késő. - Loi csak nevet. Ichi-n is megjelenik egy halvány mosoly féleség.

A kiválasztott vonatra felszállva Loi előpakolja a nasi készletét és osztogatni kezdi.
- Amúgy Shou elárulta, hogy ti nem ismeritek a szüleiteket. Akkor eddig árvaházban laktatok?
Ránézek öcsémre, aki bocsánatkérő szemekkel mered rám. Megint elsóhajtom magam, amit már jó sokszor megtettem mióta elkezdődött ez az egész ügy.
- Eleinte igen, ott éltünk, majd egy házaspár kivett minket onnan. Gondolom kő gazdagok, mivel adtak nekünk egy komplett házat, és minden hónap elején adtak nekünk egy csomó pénzt. Néha még leveleztünk is. Sokszor kérdezték hogy, hogy vagyunk, elég e a pénz, meg hasonlókat. Most visszagondolva köze lehet az ő cselekedeteiknek ehhez a mágiás dologhoz.
- Persze, hiszen egy árvaházból nem tudtatok volna keresésre indulni. - helyesel Ichi.
- Én valahogy nem értem. - Loi egy marék gumicukrot a szájába tömve értetlenkedik.
- Pont ez a gond, hogy mi sem. - mondja Shou. - Főleg hogy nem is ők mondták hogy el kéne indulni keresni 4 ismeretlen embert, hanem egy teljesen ismeretlen férfi.
- Hé, mi már nem vagyunk ismeretlenek. Most már csak ketten azok. - mondja Loi egy kicsit sértődötten.
Az egész vonat utat végig beszéltük. A nasiból meg Loi és én ettünk a legtöbbet. Az is kiderült hogy Ichi-nek az a nő csak a nevelőanyja.

***

A vonat egy kisebb városnál áll meg. Sőt ezt már nevezhetném már akár falunak is, ami sűrű erdővel van körülvéve. Leszállva a vonatról szétnézek kis csapatunkon. Túl sok a holmink, keresni kéne valami szállás helyet.
Szerencsére nem kell sokat sétálni, mivel olyan kicsi ez a hely, hogy egyből megtaláltuk a feltételezhetőleg egyetlen itt épült panziót. Amint bejelentkeztünk és lepakoltunk egy 4 személyes szobában, mindenki ki punnyadva az ágyra dől.
- És most hogyan tovább? - kérdezem.
- Menjünk, és kérdezzünk meg mindenkit, hogy nem ismernek e valakit, aki tud varázsolni. - ajánlja fel Loi.
- Persze, aztán bedugnak az elmegyógyintézetbe.
- Akkor csináljuk azt amit eddig. A furcsa és szokatlan dolgok kérdezgetése. - mondja Shou.
- Nem tudok jobbat.
Amint kipihentük magunkat, mind a négyen elindultunk más-más irányba. Én egy kocsmába megyek be, ami kívülről és belülről is egész igényes. Csak két harmincas éveiben járó férfi ül bent a csaposon kívül, és fröccsöt iszogatnak.
- Gondolom nem vagy még 18. - szól hozzám a csapos.
- Nem is inni jöttem, hanem kérdezősködni.- elé megyek, és megkérdezem tőle is a szokásosat. Ő bólogat, mint aki megértette a dolgot, és még csak ki sem küld, egy beteg őrültnek titulálva.
- Nézd, pont itt jön az a lány. - mutat ki az üvegfalon kívülre. - Ő többet tud neked segíteni mint én. - ezzel ő lezárta a témát. Ez nagyon úgy tűnik nekem mint egy gyors lerázás. De azért kimegyek és leszólítom a világosbarna hajú lányt. Szép türkiz színű szemével rám mered mikor megszólítom. Neki is felteszem a nagy kérdést, ó pedig mosolyog a mondandóm végén.
- Nem tudom hogy miért kell neked egy ilyen információ, de tudok neked segíteni, persze csak akkor ha olyan szokatlan dologra gondolsz, ami nem kapcsolódik ufókhoz, vagy jetikhez.
- Ne aggódj, semmi köze sincs ilyesmihez. - nyugtatom meg kuncogva. "Ha tudnád hogy mihez van köze, most azonnal elküldenél a fenébe" - gondolom magamban.
- Tenshi vagyok, és te?
- Anate. Örülök a találkozásnak. - kezet rázunk. Mintha az arcán egy pillanatra meglepődötséget látnék, ami hirtelen el is tűnik. Bár lehet hogy csak beképzeltem.
- Szóval... lehet hogy hülyének és idiótának fogok tűnni emiatt.
- Nyugodtan mondjad. Ismerek már így is sok idiótát.-Ezt most szerintem sértésnek veszem. - Mármint nem úgy értem. - de azért látszódik rajta hogy próbálja visszafojtani a röhögést.
- Ömm... tudsz e olyas valakiről, aki nem teljesen normális?
Látom hogy nem nagyon érti, bár nem is csodálom. Ebből a mondatból nem lehetett sok mindent kihámozni.
- Úgy érted hogy nem normális, hogy van valami olyan ereje, ami másnak nincs? - ez a lány gondolat olvasó vagy mi?
- Hát... igen.
- Nem is tudom. Még gondolkodok rajta.
Most totál idiótának néz, biztos vagyok benne.
- Nem bánod ha elmegyünk a barátaimhoz, míg... gondolkozol? - kérdezem.
- Ez nagyon úgy hangzik nekem mint egy emberrablás. - nevet.
- Nem dehogy, csak ők is benne vannak a kereső "osztagomban". Nagyon kedvesek.
- Menjünk.
Amíg sétálunk kérdez tőlem, és én is kérdezek tőle. Megtudja hogy nem ismerem a szüleimet, és elmondja hogy ő az anyjával él, az apja pedig nem él velük. A barátjáról is említést tesz. Nála megemlíti hogy ő talán nevezhető furcsának.
Loi-val találkozok először, aki egy vörös hajú srácot vonszol maga után. Amint ő is észrevesz, integetve felgyorsul, és hangosan megszólal.
- Ana~. Megtaláltam az egyik furcsa embert aki olyan mint mi!
- Loi egy kicsit halkabban. Felvered a holtakat a sírjukból. - szólok rá. De várjunk. Honnan jött neki az hogy Ana-nak hívjon?
- Mint ti? - Tenshi kérdőn néz rám.
- Ez egy hosszú történet. Sajnos nem mondhatom el akárkinek.
- Szóval csak olyanoknak mondjátok el, akik "nem teljesen normálisak"? - kezdi kapizsgálni a dolgokat. Nem tudom megakadályozni hogy nem tudjon róla, de jó lenne ha nem keveredne bele, ha nem olyan mint mi.
- Akkor mondhatom hogy mit tud? - Loi türelmetlenül próbálja értelmezni a köztünk zajló kis párbeszédet - Ő itt teleportál. Először nem csinálta, de miután kérdeztem, és valami zagyvaságot válaszolt, magammal akartam rángatni, majd amint megfogtam a kezét, 1 méterrel arrébb jelent meg. Ilyen kergetősdit játszottunk. Majd amint rohangálva sikerült egy kicsit elmagyaráznom a dolgot, megállt.
- Igazán érdekes. Szóval hogy is hívnak? - kérdezem. Látom Loi-t hogy mindent megtett amit tudott, de a nevét persze elfelejtette megkérdezni.
- A nevem Andris, örülök a találkozásnak. Előre megmondom hogy nem szükséges bemutatkoznod. Mind a négyőtöknek tudom a nevét. Úgy tűnik nagyon tud beszélni.
- Ezt most dicséretnek veszem.
Jelezném Loi-nak hogy ez nem annak lett volna szánva.
- Elég gyorsan felfedted magad. Mi van ha igazából a halálunkat akarják? - szólal meg Tenshi.
- "Halálunkat"...? - ne mond hogy ő is...
- De én is. - már megint gondolatot olvas? Remélem nem ez  képessége. - Ne aggódj, nem olvasok gondolatot, csak az arcodról sok mindent le lehet olvasni.
Egy kicsit megkönnyebbülök, de úgy tűnik változtatnom kell. Shou eddig miért nem mondott ilyet? A kis ravasz.
- Akkor mi a te erőd? - kérdezi Loi.
- Az maradjon egyelőre titok.
Ezzel nem érünk túl sokat, de nem is akarom kényszeríteni semmire. Bár nem tűnik úgy hogy nagyon ellenkezni akar.
- És most keressük meg az öcsémet és Ichi-t. - jelentem ki.
Elindulunk arra, amerre Shou elindult. Séta közben megosztom az utolsó két taggal is, hogy mi az én és Shou képessége, míg Loi hosszasan beszámol  sajátjáról és Ichiéről. Már egy ideje nem akad ki attól, hogy az erejéről kell beszélnie. Ezt nevezik jellemfejlődésnek? Talán nekem lesz valami jellem fejlődésem?
Majdnem besétáltuk az egész falut, de egyik fiúnak se akadtunk a nyomára.
- Andris, te találkoztál már velük? - kérdezi Tenshi vörös hajú barátjától.
- Nem még nem.
- Akkor az sem fog működni. - sóhajt.
- "Az"? - nézek rájuk kérdően.
- Igen, Andris másik képessége.
- Milyen másik képesség? Én úgy tudtam hogy csak egy van. - értetlenkedik Loi. Nekem is hasonló a reakcióm.
- Ti kerestek itt mindenkit, és még csak nem is tudtok ilyenről?
Nem nagyon. Eddig a levegő képességem is elég volt, így nincs is szükségem másodikra.
- Kíváncsi vagyok nekem mi lehet. - Loi hosszas gondolkozásba fog, de azért ügyesen tud követni minket.
- Neked is van ilyen második erőd? - kérdezem Tenshit. Bár lehet hogy nem válaszol, hiszen a normális erejét sem árulta még el.
- Persze hogy van. Hiszel az angyalos dolgokban? - kérdezi. El sem hiszem. Tényleg elmondja?
- Persze.
- Ha nevet kéne adnom ennek az erőnek akkor az Angyal nevet aggatnám rá.
- Milyen kreatív. - vágja rá Andris.
- Nem mintha te tudtál volna kreatívabb nevet adni neki.
Egy kis enyhe baráti vitázásba kezdenek. Én viszont még csak most ébredek rá, hogy már az erdőben sétálunk.
- Érzitek ezt a hideget? - kérdezi Loi hirtelen.
- Én nem érzek semmit. -közlöm.
- Erre. - elindul az egyik irányba. Talán ő jobban érzékeny a hidegre a tűz eleme miatt? Szóval ha hideget érez, az nagy valószínűséggel Ichi-t jelzi.
A fákon jégdarabok, a füvön dér csíkok. Mi történt itt? A többiek is ugyan úgy izgatottak mint én.
Egy kis tisztáson állunk meg, ahol sokkal több a jég, mint amit eddig láttunk. Szemben velünk egy srác áll, és épp egy srácot lógat a nyakánál fogva. Amint megüt a felismerés, hogy ez az a fiú, aki a lyukból mászott elő, azonnal kiráz a hideg.
- Ichi! - Loi ordít, és épp rohanni készül barátja felé, de én megállítom. Nem indulhat neki, hiszen még az erejét sem tudja használni. Csak öngyilkosság lenne.
De amint jobban szétnézek a férfi körül, és meglátom öcsémet, amint eszméletlenül fekszik a lábánál, mintha megállt volna bennem az ütő. Düh járja át a testem, és mint akinek elvették az eszét, a srácnak rontok. Hallom hogy még valaki megindul mögöttem, de már nincs erőm visszanézni. Csak Shou-t látom, amint épp eszméletlenül fekszik, és a srác vérfagyasztó mosolyát.

2.fejezet - Loi és Ichi, mint tűz és víz.

- "Háború" a fenét. - idegesen járkálok a konyhában, közben Shou egy csomag szeletelt kenyér kinyitásával szenved. - Meg amúgy is, mit keres ez még mindig itt? - mutatok a férfira, aki bűnbánó tekintettel mered maga elé.
- Van nevem is. Colt. - mondja fölnézve. Közben megváltozik a tekintete. - És jobb lesz ha megváltoztatod a hozzáállásod, mert megtaláltak titeket, majd amint elkaptak, megkeresik a maradék 4 embert is, és akkor vége mindennek!
- Oh bocsánat, hogy ilyen a felfogásom, miután a megjelenéseddel tönkretettél mindent!
- Ha már az elejétől kezdve meghallgattál volna, akkor most nem lennénk pácban!
- Sikerült! - Shou egy örömteli kijelentéssel szakítja meg a köztünk lévő, hirtelen feltörő feszültséget. Nagyot sóhajtva juttatom eszembe, hogy ez most nem a legjobb alkalom a veszekedésre. Igen, tényleg nincs kedvemre megváltoztatni az életmódomat, de nem hiszem hogy annak a srácnak és Colt-nak egyazon napon történő megjelenése véletlen lenne.
- Most jut eszembe, ki is volt az a srác, akivel nemrég könnyed kergetőzést folytattunk? - kérdezek rá.
- Ő egy titkos szervezet tagja, akik ritkaságokat gyűjtenek.
- Ritkaságok? Mint a ritka ékszerek, tárgyak és hasonló?
- Nem. A ritkaság az egy második képesség, amit csak kevesen tudnak elsajátítani, de nem lehetetlen. Ezen belül pedig van 6 ritkaság használó, akik hatalmas erővel rendelkeznek, és ők kiváltságokat kapnak a mi világunkban. Ti ennek a 6 embernek a leszármazottjai vagytok, persze a maradék 4 embert is beleértve.
- Másik világ? Ritkaság? Leszármazott? Kezd megfájdulni a fejem.
- Mi történt az előző hat "kiválasztottal"? - Shou egy szóba belerakta azt, amit ez az ember több szóban tudott csak.
- Ők eltűntek. Mindig is így volt. Amint megjelent az új hat kiválasztott - úgy tűnik, ő is ezt a szót fogja mostantól használni- az előző hat mindig eltűnik.
- Nagyon bonyolult. - Leülök Shou-val szembe, és én is veszek egy szelet kenyeret. - Szóval azt szeretnéd tőlünk, hogy keressük meg a másik 4-et, majd utána?
- Meg kell állítanotok azt a szervezetet. De csak óvatosan, mivel rátok fáj a foguk, vagy hogy pontos legyek, a ritkaságotokra.
- Mire kell az nekik?
Colt megrázza a fejét, jelezve hogy ő sem tud többet.
- Egy kicsit kíváncsivá tettél... de csak egy kicsit.
Látom rajta hogy megkönnyebbül.
- Akkor én megyek is. - kotorászik a zsebében. Előhúz egy telefont, ami ősréginek tűnik.- Ha gond van, csak hívjatok.
Amint ezt a mondatot kimondta, egy vakuszerű villanás kíséretében eltűnik. Mind a ketten csak pislogunk.
Sóhajtok egy nagyot, és zsebre dugom a telefont.
- Nincs mit tenni. Shou, pakolj össze, és készülj fel. Minden különösebb információ nélkül kell megkeresnünk 4 embert, akikre vadásznak.

***

Hosszas készülődés, és valamennyi megtakarított pénz összeszedés után, el is indultunk valamerre. Próbáltam felhívni Colt-ot, hogy elfelejtett információt adni, de nem sosem vette föl. 2 teljes napig róttuk az utcákat más-más városban, kérdeztünk ki embereket, hogy nem láttak e szokatlan dolgokat egy ideje, de mindenki azt mondta hogy hosszú idő óta, a mi kis kérdezgetésünk a legfurcsább. Jelenleg egy aranyos kis városban vagyunk, és szállóhelyet keresünk. Egy kisebb ligetes részen pihenünk le, ahol csak egy öreg néni eteti a galambokat, és pár kisebb árus próbálja eladni értéktelen tárgyaikat.
- Ez értelmetlen. Lehet hogy nem is ebben az országban vannak. - nyafogok. - Csak ne legyenek külföldiek, oh kérlek ne. Nem tudok külföldiül!
Shou csak a fejét fogja kijelentésemen, de rajta is látszódik hogy  reményvesztett.
- Kit kerestek? - minden előrejelzés nélkül egy lány áll meg előttünk. Fekete haja van, pár kék tinccsel, és vörös szeme. Látszódik rajta, hogy egy "kicsit" hiperaktív, és nagyon közvetlen.
- Öm, nem fontos, vagyis... - ritkán találkozok ilyen emberekkel. Zavaromban nem tudok semmi értelmeset kinyögni.
- Pár barátunkat keressük, akikről semmit nem tudunk. - mondja Shou minden habozás nélkül.
- De ha nem ismeritek őket, akkor hogy lehetnek a barátaitok?
- Hát most még nem vagyunk azok, de ha majd megismerjük egymást, biztos hogy azok leszünk.
A lány érdeklődően néz Shou-ra, majd elmosolyodik.
- A nevem Loi, örülök hogy találkoztunk. Talán tudok nektek segíteni. A lehetetlen dolgok megoldása a specialitásom.
- Öm... én Anate vagyok, ő pedig itt Shou az öcsém. Örülök hogy megismerhetlek.
- Tényleg nagyon hasonlítotok. Bár mintha neked kicsit világosabb lenne a szemed. - mutat Shou-ra. - Gyertek velem, és meséljétek el a dolgokat, hátha sikerül segítenem.
Ez a Loi nagyon élénk. Elmondtuk hogy eddig mennyit utaztunk, és neki is feltettük a kérdést, ahol eddig mindenkinek. Közben ő is nagyon sokat beszélt, még a teljesen érdektelen dolgokról is. Viszont amint elmentünk egy elhagyatott, és szinte már majdnem romokban álló ház előtt, egy rövid időre, mintha elkomorult volna a tekintete.
- Loi, minden rendben? - kérdezem meg tőle.
Egy kicsit megrázza a fejét, majd újra a nagy mosollyal az arcán válaszol.
- Persze, na akkor hol is tartottam? Ja igen! És akkor elmentünk a....
Majd amint befejezte a nem annyira fontos dolgokról az élénk beszámolót, rátért a mi kérdésünk megválaszolására.
- Na és akkor a furcsa dolgok. - elgondolkozik egy kicsit. - Hát, én már évek óta furcsa dolgokban élek. Melyikre vagytok kíváncsiak?
- Nem is tudom. Talán ami nem e-világi.
- Elmondok nektek egy titkot, de ne mondjátok el senkinek. Ichi, akinél élek, meg tudja fagyasztani a meleg vizet, ha csak hozzá ér. Nagyon durva. Instant jégkockát készít nyáron, nagyjából 2 másodperc alatt.
Shou-val egymásra nézünk. Nem is tudom mit érzek. Megkönnyebbülést, vagy még nagyobb aggodalmat. Hogyan fogjuk mi arra bírni hogy velünk tartson?
- Találkozhatnánk vele? - vágja rá Shou.
- Ti komolyan elhittétek?
- Miért, nem igaz?
- De! Csak eddig akinek elmondtam, mind hülyének nézett.
- Mi nem nézünk hülyének. Sőt elég érdekesnek hangzik. - nyugtatom meg.
- Akkor gyertek.
Most azzal az Ichi nevű sráccal történő kalandjairól beszél. Egy nagyobb családi házhoz érkezünk. Loi benyit, és közli, hogy átjöttek a barátai. Egy nő jön ki a konyhából - feltételezhetőleg-, és nagy mosollyal köszönt minket.
- Ichi merre van? - kérdezi. Az asszony fölmutat az emeletre. Föl is megyünk, és benyitunk egy teljesen átlagos szobába.
- Loi megjöttél? És ők kik lennének? - kérdezi egy barna hajú srác, aki épp egy magazint olvas az ágyon. Gondolom ő lenne Ichi.
- Elmondtam nekik a fagyasztós dolgot, és hisznek nekem. Nem mutatnád meg nekik? - kérleli.
- Loi! Azt mondtam hogy tartsuk titokban.
- De furcsa dolgokat keresnek, és gondoltam, hogy ez eléggé furcsa nem?
Shou-val megint csak egymásra nézünk.
- Megbocsátotok egy pillanatra? Kimegyek egy kicsit. Shou addig itt marad.
- Persze, menjél nyugodtan. - mosolyog rám Loi.
Kint a kezembe veszem a telefonom, és Colt tárcsázom. Meglepetésemre fel is veszi.
- Lenne pár kérdésem. Biztos hogy csak hatan vagyunk, akik ilyen erővel bírnak?
- Hát abban a világban igen.
- Megint ezzel a világos cuccal jössz. Majd meséld el nekem ezt a sztorit.
- Csak nem eredmény?
- Nem mondok semmit. - le is teszem a telefont. Szóval akkor megvan az első a maradék 4-ből. És most jön, hogy mindent elmagyarázzunk neki. Visszamegyek, és azt látom, hogy Shou a sarokba van szorítva Loi által.
- Itt meg mi történt? - kérdezem.
- Jobb ha inkább nem tudod. - válaszol Ichi.
- Elfelejtettem bemutatkozni. Anate vagyok.
- Igen, tudok már róla. Örülök hogy megismerhetlek. - ugyan azt a nagy mosolyt villantja mint Loi, és az a nő.
- Szeretnék pár dolgot megbeszélni veled.
Csak kérdően néz rám, csak úgy mint Loi.
- Ő bent maradhat? - kérdezi Shou, Loi-ra mutatva.
- Persze.
Elkezdek hosszasan beszélni az erőről, a ritkaságról, meg a kiválasztott dologról, és a titkos szervezetről. Loi szemében izgalom gyúl, Ichiében is, de nem olyan nagy erősséggel.
- Honnan tudjam, hogy igazat mondtok, vagy hogy megbízhatok bennetek?
- Nézd. - mondom, és a szobában hirtelen gyengéd szél támad. Pár papír lerepül az asztalról. Az ablak és az ajtó persze csukva van. - Vagyis érezd. Na mindegy is. A lényeg, hogy olyanok vagyunk mint te, és mi sem agyon értjük a dolgot.
Ichi Loi-ra néz, aki nem állja a tekintetét.
- Loi ne is próbáld kihúzni magad a dolgok alól. Te is nagyon jól tudod, hogy ez  dolog rád is vonatkozik.
- Tessék? - kérdőn nézek Ichi-re, majd Loi-ra, majd így tovább jó párszor. Loi nem szól semmit, csak maga elé bámul. Nem látom a tekintetét, de most biztos hogy nem az az élettel teli, mint ahogy eddig volt.
- Ő a tűzzel csinál dolgokat. Gondolom láttátok azt a romos házat idefele jövet. Leégett, és nem is akármilyen tűzzel. Loi tüzével.
- Ichi ne... - Loi halk hangja kérőn hangzik. Nagyon nem akar erről hallani, beszélni meg végképp nem.
- Hallottad őket nem? Ez fontosnak hangzik. Mindig is azt mondtad, hogy nem véletlen, hogy ilyen erővel rendelkezem, és ez rád is pont ugyanígy igaz.
Nem értem a dolgot. Akkor most Loi-nak is van ereje? Miért nem mondta el ezt eddig?
- Nagyon jól tudod hogy hogyan érzek eziránt, és te még így is folytatod? - Loi ráordít barátjára, majd kirohan a szobából.
Shou-val megint összenézünk. Ő utána rohan, én pedig kettesben maradok Ichivel.
- Mi történt vele, hogy az erejével kapcsolatos dolgok így kikészítik? - kérdezek rá.
A komoly tekintete meglágyul egy picit.
- Abban a házban élt a szüleivel és a húgával, amit megemlítettem. Voltak jelei a képességének, de senki sem gondolta volna, hogy eluralkodik rajta az ereje.
Nyelek egyet.
- Szóval akkor Loi lángja miatt haltak meg a szülei, meg a tesója?
- Igen. Azóta viszont tudná használni az erejét, de fél tőle.
Hát ez így tényleg nem annyira jó.

***

Shou egészen a kertig követi Loit, aki a kis kerti padon ül, és arcát tenyerébe temeti. Shou mellé ül, és egy kis ideig hagyja lenyugodni. 

- Nem tudom mi történt veled, így azt sem tudom miért reagáltál így, de nem gondolod, hogy Ichi-nek igaza van?

Loi felnéz. Könnyes a szeme, de azok nem gördülnek le.

- Talán egy kicsit... eltúloztam. - mondja, majd eltünteti az éktelenkedő cseppeket.

- A szüleiddel kapcsolatos a dolog?

Bólint. Shou egyből megérti hogy miről van szó.

- Sajnos én nem tudom átérezni azt, amit most te érezhetsz. Én és a nővérem sosem ismertük a szüleinket, így azt sem tudjuk, milyen érzés elveszíteni őket.

Nagy szemekkel néz Shou-ra, aki csak visszamosolyog. 

- Nem megyünk vissza? - kérdezi meg, amint Loi teljesen lenyugodott.

- De mehetünk. - megint visszatért rá az élénk mosoly, és azok a csillogó szemek.

1.fejezet - A háború kezdete!

- Ha még egyszer hozzá mertek érni, nem ússzátok meg ennyivel! - ordítom a képükbe, akik rémülten néznek vissza rám, majd amint realizálják hogy milyen helyzetbe is kerültek, azonnal elhúzzák a csíkot.
Sérült öcsémhez kullogok, majd felsegítem ültéből, és leporolom összekoszolt ruháját.
- Köszönöm. - mondja halkan, és én kedvesen rá mosolygok.
- Nincs mit megköszönnöd, természetes hogy megvédelek olyan fajankóktól, akik csak a gyengébbel tudnak kikezdeni.
Ő is visszamosolyog rám, és elindulunk a hazafele vezető úton. Amint megérkeztünk, Shou-t fürdeni küldöm, és én a konyhába megyek, hogy vacsorát készítsek. Nem szokásom a főzés, de az öcsémért bármit. Sóhajtva veszem a kezembe a serpenyőt, és teszem fel a tűzre.
Miközben sül a krumpli, és a hús, belép Shou, aki fején a törölközővel, döbbenten néz rám.
- Ana, veled meg mi történt?
- Gondoltam megpróbálkozok valamivel, de csak is azért mert már nagyon éhes vagyok.
Ő csak kuncog, majd leül mellém, hogy együtt nézzük a kis konyhai tévében az adást, ami a dzsungelek élővilágáról szól.
Megvacsoráztunk -ami nagyon is jól sikerült- majd elmentem én is zuhanyozni, utána pedig aludni.
Reggel az ébresztő ébreszt, amit még mindig elfelejtettem kikapcsolni, hiába van nyári szünet. Még nagyobb pechemre az ébresztő a szoba másik sarkába került, mivel olyan buta voltam előző reggel, hogy egy falhoz csapással oldottam meg a problémát. Viszont most sem teszek másként. Ahogy a kezemet emelem, úgy emelkedik meg az óra is, majd egy hatalmas lendülettel lendítek egyet a karomon a fal felé, aminek hatására az óra darabokra törik.
- Ezt... nem így akartam. - szememet dörzsölve kelek ki az ágyból. Gyorsan kidobom az óra maradványait, és felöltözök.
Amint lemegyek, a tesómat a tévé előtt látom, aki nagyon bele van merülve annak nézésébe.
- Mi jót nézel?
- ssshhh. - csitít le. Én is a tévére nézek, amin épp a híradó megy.
-"...A szemtanúk szerint a krátert okozó égi test éjfél táján jelentkezett. Az itteni erdő tulajdonosa látta amint az égő test az ő területére csapódik be, de mire oda ért, hogy megnézze, a tárgy ami leesett eltűnt...."
- Hm, érdekes. Ez nagyon közel van hozzánk.
- Ez nem furcsa?
- Ugyan miért lenne furcsa? Egy évben több meteor vagy műhold darabka is leesik.
- De nem tűnnek el minden nyom nélkül.
- Biztos valaki gyorsabb volt, majd felszedte, és elárverezte vaterán.
- Persze. - mosolyogva vált csatornát, egy kis reggeli mesére.
Jóízűen falatozom a reggelimet -amit nagyon ritkán eszek- amikor hallom hogy az ajtónk nyitódik.
- Hívtunk mi valakit?
Shou rázza a fejét. Felállok hogy megnézzem, ki az a hívatlan látogató. Amint meglátom a furcsán öltözött, és enyhém borostás férfit, egyből kérdőre vonom.
- Maga még nem hallott róla, hogy nem illik más házába csak úgy benyitni, főleg ha még soha nem is találkoztak?
- Oh bocsánat, de most nem érünk rá erre.
Olyan értetlenül nézek rá, ahogy csak bírom, és ő fogja is az adást.
- Szükségem van rátok, Mai ikrek.
- Milyen Mai? Jól van, azt hiszem maga részeg, és még el is tévesztette a ház számot.
- Oh biztos vagyok benne, hogy nem tévesztettem el semmit. Nem hiszem hogy sokan lennének ebben a városban, akik erővel rendelkeznek, és még ikrek is, szülők nélkül.
- Magának tényleg nagy baja lehet. Jöjjön, elviszem a kórházba...
- Oké, akkor mit is csináljak hogy végre beszélhessek veletek komoly dolgokról? - elmosolyodik, majd kezét felemelve rám mutat. Én semmit nem értek ebből a jelzésből, de hirtelen Shou rohan felém és félre lök. A földre kerülök, öcsém pedig a mellhasát tapogatja.
- Ne aggódj, ez csak egy fény csík volt, nem egy halálos lézer.
Dühösen állok fel. Shou vállára teszem a kezem, hogy megnyugtassam, mielőtt pánik rohamot kap, majd fenyegetően a férfi felé indulok.
- Nem kell felkapni a vizet. Csak próbáltam megmutatni, hogy én is olyan vagyok mint ti.
- Mint mi? - Shou visszakapta az arcszínét, és a hangját is.
- Igen. Mágus. És nem vagyok egyedül. Sokan vannak még a másik dimenzióban, akik olyanok mint ti, de sajna nem mindannyian állnak a jó oldalon.
- Ezt hogy érted?- kérdezek rá.
- Háború készül a világunkban, és azért jöttem át hogy segítséget szerezzek.
- Segítséget, tőlünk?  Nincs ínyünkre hogy beleavatkozzunk egy olyan világ történéseibe, ami még csak nem is létezik, vagy ha létezik is, nincs vele semmi kapcsolatunk.
- Oh, létezik. És majd ti is megláthatjátok. És ami a kapcsolatot illeti, nagyon is van közötök hozzá, ugyan is a mi világunkban 6 ember rendelkezik a legtöbb erővel, és értékkel.
- Aha nagyon érdekes. De ha most megbocsátasz, nekem edzésre kell mennem. - szólok közbe, és félrelököm az alakot, aki lefagyva néz utánam.
- De... még... - próbálná folytatni, de Shou is közbeszól.
- Nincs mit tenni. Sajnálom öreg, de ha a nővérem nemet mond, akkor az nem is marad. - öcsém is követ.
- De még nem fejeztem be... - biztos folytatta volna még a mondandóját, de becsuktam az ajtót, így a hang már nem tudott tovább jönni.
- Biztos oké így, hogy bezártad őt a mi házunkba? - kérdezi.
- Lehet hogy egy nagy drogos, de ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy nem a házunkban lévő értékek kellenek neki.
A karate edzésre gyalog megyünk mint mindig, ezzel is edzve. A házunk és a karate épület között 10 km van.
- De azért kíváncsi lennék, hogy honnan tud az erőnkről. Eddig még soha, senki nem beszélt róla. - mondja Shou.
- Lehet hogy ő is ritkaság. Bár én sem tudtam eddig róla, hogy van rajtunk kívül is olyan, akinek van valami képessége.
A kis beszélgetésünket egy fénylő pont szakítja meg, ami közvetlen előttünk kezd el egyre nagyobbra nőni. Az ember nagyságú lyukból egy 20-as éveiben járó férfi lép ki, aki vészjósló szemekkel mered felénk.
Öcsém ijedten markol a karomba, miközben még én is egy kicsit megingok.
- Ti lennétek a Mei ikrek? - kérdezi a srác.
- Maga is ezzel jön? Az előbbi férfi... - kezdtem volna bele, de amint az első kérdést kimondtam, mosolyogva indult el felénk. Nagy a sebessége, de én tudom követni, ugyanis ez az egyik specialitásom.
Shou-t egy bokor mögé küldöm. A srác semmi életveszélyes dolgot nem csinál, csak próbálja elkapni a karom, a hajam, kigáncsolni. Vajon mi lehet a célja? Beleunva a kergetőzésbe egy léglökéssel növelem köztünk a távolságot. A férfi vagy öt métert repül, majd földet érve rám mered. Mintha elégedett lenne. Kiráz tőle a hideg, de szerencsére nem kell sokáig állnom a tekintetét, ugyanis visszamászik a fénylő résbe, ami el is tűnik.
Egy ideig néma csöndben állok. Hallom Shou motoszkálását a bokor mögül, aki éppen előmászik. Majd hirtelen elénk áll a férfi, aki bejött hozzánk hívatlanul.
- Ugye semmi bajotok sincs? A fenébe, veletek kellet volna jönnöm. - hangja aggódó.
- Ugyan miért is? Semmi sem történt. - világosítom föl.
- OH dehogy nem. Az ellenségünk megtudta, hogy ti vagytok a 6 bölcsnek a leszármazottjai.
- 6 bölcs? Leszármazott? Mi van? - dühösen értetlenkedem. Miért jön most mindenki, hogy tönkretegye a nyugodt életünket?
- De nem csak ti ketten vagytok. Van rajtatok kívül még a négy leszármazott. Meg kell találnotok őket.
- Ugyan minek? Hagyjon minket békén ezzel. Most szépen elmegyünk, maga haza megy, és minden szépen elfelejtünk.
- Ez már nem történhet meg. A háború elkezdődött.