5.fejezet

Loi úgy rohan be az ajtón, mint aki energiaitalt kevert a kávéval.
- Az emeleten vannak a hálószobák. Két egyszemélyes, és két kétszemélyes. Balra a konyha és az ebédlő, szemben a fürdőszoba és a vécé, a többit meg majd felfedezitek.
- Ichibei, miénk az egyik kétszemélyes szoba! - ordít le Lorie. Mikor került fel ő oda?
- Akkor mi külön szobában alszunk. - szól Tensh barátjához, de nem nagyon tűnik szomorúnak. Mintha neki ez megszokott lenne.
A többiek elkezdik bepakolni a cuccaikat az elkövetkező időkben használatos szobáikba. Amint befejezik, lejönnek a nappaliba, ahol egy nagy fotel köralakban ölel át egy kör alakú asztalt.
- Akkor már tudunk egy két dolgot, de feltűnt, hogy ti is pont ugyanennyit tudtok. - mondja Tenshi, miközben egy kikészített teásbögrét vesz le az asztalról. - De azért megkérdezném, van bármi ötletetek hogy mi lehet ez a szervezet?
- Sajnos erre sem tudjuk a választ. Amit akkor Colt mondott... csak annyit tudunk mi is. Egy szervezet, ami ritkaságokat gyűjt, de nem tudni milyen okból. - válaszolok.
- Akkor mostantól mindenki figyeljen. Nem mehettek egyedül sehova. - mondja Andris.
- És akkor ennyi? Lakunk egy házban hatan, és csoportosan járunk boltba, várva arra, hogy az öreg elvigyen minket a másik világba, amiről semmit sem tudunk? - értetlenkedik Loi.
- Valahogy úgy.
- Mi lenne ha közben fejlesztenénk a képességeinket. - veti fel az ötletet Shou.
Mindenki rá szegezi a tekintetét, majd egyszerre bólintunk rá az ötletre.
- Viszont, valami kéne ahhoz, hogy nyugodtan tudjunk itt lakni addig, míg nem jön Colt. - mondom.
- Teljesen egyet értek. Mindenki beszéljen egy kicsit magáról... mármint ami az erejét illeti. - Tenshi megint gondolatolvasósdit játszik. Ő csak rám néz, és nagy mosollyal az arcára mutat. Oh tényleg. Az arcomon történő olvasás.
- Kezdjétek ti, hiszen ti lettetek elsőnek... hogy is mondjam... "felfedezve". - mondja Ichi ránk célozva.
Shou-val egymásra nézünk.
- Nincs túl sok minden amit mesélhetnék. Szeretem ezt a levegő erőt, és használni is tudom... már amennyire. Viszont ez a második erő... nem tudom hogy nekem mi lehet az. Gondolom ez alatt a fejlődés alatt majd ezt is sikerül kideríteni. - mondókámat tömören megfogalmaztam, mintha csak az érettségin lennék teljesen kikészülve.
- Én nehezen szoktam hozzá, még most se nagyon szeretem használni. De a ritkaságomat se ismerem, remélem valami használhatóbb mint.. ez.
- Mi? Pedig a láthatatlanság tök menő! - vág bele a szavába Lorie.
- Ha már itt tartunk. Loi, tudom hogy félsz az erődtől, de itt az idő, hogy végre megembereld magad. Nem félhetsz tőle örökké.
- Én... beszélni nem félek róla, de használni akkor sem fogom. - vágja rá ellenkezést nem tűrően. Szóval nála is a ritkaságtól függ minden.
- Akkor most én jövök. - mondja Andris. Ha sorrendben mennénk, nem ő jönne, de ha ennyire szeretné.- Nekem mind a két erőm hasznos. Tudok teleportálni, de csak meghatározott területen belül. A ritkaságom pedig hogy bárkit megtudok találni, ha akár már egyszer is láttam az arcát. Szóval ha eltévedtek ne aggódjatok... kivéve ha én is el vagyok tévedve.
Elég viccesre sikerült a befejezése.
- Ichi jegéhez képest az semmi. -vágja rá Lorie.
- Nem nagy dolog. Jég, fagyasztás, minden ami hideg. A második képességemet én sem ismerem, de remélem könnyen lehet vele nőket csábítani. - hogy nyomatékosítsa a mondatát, még kacsint is egyet felém és Tenshi felé, de amint észreveszi, hogy annyira érdekel minket, mint hogy a tenger sós, le is mond a későbbi "flörtölésekről".
- És már csak te maradtál Tensh. - mondom.
- Az angyal erőmet mindannyian láthattátok. Jelek, glória...
- Szárnyad  is van? - néz rá Lorie csillogó szemekkel.
- Van, csak akkor nem kellet használnom.
- De azt mondtad, hogy az a ritkaságod. Mi az normál erőd? - kérdezi Shou.
- Azt most még nem osztanám meg veletek. - még mindig nem bízik bennünk?- Nem mintha nem bíznék bennetek... - Kezd kiakasztani! - csak ez olyan dolog, amit lassan kell beadagolni.
- Rendben, meg is volt a kis beszélgetés. Ana, meg akarom nézni a kertet. Láttam egy kis tavat, mond hogy vannak benne cuki halak. - Lorie megint feltöltődik energiával.
- Persze vannak. Menj, és nézz szét kint is. - nem csak ő áll fel, hanem mindenki más is rajtam kívül, és tolakodnak is ki a kertre vezető ajtón. Vagyis majdnem mindenki. Tensh a helyén ül, és rám néz.
- M-mi az?
- Nincs senki fontos személy számodra, aki valamikor életét vesztette? - szemében komolyság tükröződik.
Ez elgondolkoztat. Nem emlékszem senki fontos halálára. Sőt, senki halálára sem. Talán csak nem...
- Csak nem az az erőd, hogy látod az elhunyt személyeket?
- Csak azokat akik közel állnak ahhoz a bizonyos személyhez akire koncentrálok.
- Akkor megnéztél engem is? - bólint. Bár a kérdés teljesen fölösleges volt. - Nem. Az egyetlen fontos személy számomra Shou, és ő még él és virul.
Nagy mosollyal néz ki a kertre néző üvegfalon.
- Nagyon jól elvannak. Nem csatlakozunk hozzájuk? - teszi fel az ajánlatot, és már áll is föl. Én is követem, de mielőtt elhagynánk a házat, megállít.
- Lehetne egy kérésem? - bólintok. - Ne mond el még nekik, hogy mi az én képességem. Tudod, a lassan adagolás.
- Oké. - nagy mosollyal tárom ki az ajtót, és egyből kapok egy adag vizet az arcomba.
- Ugye hogy hal szaga van? - kérdezi Loi nagy mosollyal.
- Ez víz, ennek mindene van, csak halszaga nem. - vágja rá Ichibei.
- De halak úsznak benne. - vág vissza.
- Nem is tudom, szerintem olyan a szaga mint... - egy nagy széllökést küldök Loi arcába, amitől szépen össze is kócolódik a haja. - ennek.
- Hé, hé, hé! Erőt használni tilos!
Az első közös napunkat a házban, egy nagy rendetlenség létrehozásával kezdtük.
- Azért... a továbbiakban türtőztessétek magatokat. Nem akarok minden nap rendet rakni. - mondom.
- Mi is segítenénk benne. Hiszen most már egy csapat vagyunk, akik még nem is teljesen ismerik egymást. - mondja Tenshi.
Kifulladva fekszünk a csillagos ég alatt. Egy hullócsillagot látok, és ki is használom az alkalmat a kívánásra. Igaz, eddig nem nagyon hittem ebben a dologban, de most sok  szükségünk lenne rá.

4.fejezet

Amint feleszmél, hogy nem csak Shou és Ichi megmentésére készülök, hanem az ő kiiktatására is, eldobja magától az eddig szorongatott Ichit, és felkészül egy rövidnek tűnő küzdelemre. Gyorsan el is érem, de akármilyen nagy sebességgel is rontok rá, játszi könnyedséggel kikerül. Ha neki a gyorsaság a specialitása, akkor nekem valami újjal kell elő drukkolnom, ha azt akarom hogy darabokban végezze.

Viszont nem túl sűrűn használtam még ilyenre az erőmet, illetve nem is nagyon használhatom. Nem tudom hogy direkt e, de nem tágít a két fekvő srác közeléből. Így Loi és Tenshi sem jut hozzájuk. 

- Látom mind a hatan megvagytok. - szólal meg a hajsza közben. Nem tudom hogy nekünk most rossz e az, hogy tudja. - Akkor a terv kezdetét is veheti. 

- Mi van? Milyen terv? - kérdezek vissza.

- Majd meglátjátok. 

A nagy gondolkozásom közben, csak pillanatokkal később veszem észre, hogy a srác Shou felé vette az irányt.

- Azt nem hagyom! - ordítok rá, és követni próbálom, de hirtelen megtorpanok. - Mi a...? 

A fejem irtózatosan kezd el fájni, és érzem, hogy lassan az ájulás szélére kerülök. Mi ez? A férfira nézek, aki csakugyan megállt, majd Shou-ra, aki félig nyitott szemmel mered rám. Mintha meg lenne rémülve. De a többieken nem látom ugyanezt. Öcsém mond valamit, de nem hallom mit mond. Valami olyasmit olvasok le a szájáról hogy: "Ana, ne csináld". Mit ne csináljak? Ne forrjon fel bennem a víz, miközben az öcsémet a földön látom, egy olyasvalaki lába előtt, akiről úgy tudtam meg, hogy nem a legjobbat akarja nekünk? Vagy talán az idegesség most tényleg nem a legjobb mód, hogy megoldjak egy ilyen helyzetet. Le kell nyugodnom.

Érzem ahogy a elmúlik a szédülés, és a fejemben hirtelen feltörő fájdalom enyhülni kezd. Közben nem tudok figyelni a környezetemre. Csak akkor eszmélek fel, amikor egy fénylő kör alakú valami elszáguld mellettem, valami hihetetlen sebességgel. 

- Nem nagyon értem, hogy mi folyik itt, de annyit én is le tudtam szűrni, hogy amit te művelsz, az nekünk nem igazán használhat. Jobban örülnénk ha elmondanád mit értesz az alatt a terv alatt, persze csak ha nem akarod darabokban végezni. - Tenshi fenyegetően felemeli az enyhén fénylő valamit, ami pont úgy néz ki, mint ami egy pillanattal ezelőtt elszáguldott mellettem.

Látom hogy a srác elmozdult a helyéről, így út nyílt Loi és Andris számára, hogy kiszedjék a fiúkat. Ők végig erre vártak, és rohannak is.

- Woah, mi ez a tekintet? Ne aggódjatok, majd megtudjátok a terv részleteit, hiszen ti is benne vagytok. De arra még várnotok kell.

- Na ne szórakozz velem! - ordít vissza Tenshi, és már dobja is a másik karikát, ami sajna nem talál célba, hiszen a srác hirtelen eltűnik abban a lyukban, amiben -gondolom- érkezett. 

A kis tisztásra csend telepszik. Én Shou-hoz rohanok, aki végig a tekintetével követ. Lorie, Ichi-t célozza meg.

- Jól vagy? Megsérültél? - aggodalmasan vizsgálom meg. Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha megsérülne. 

- Persze, semmi gond. Csak egy kis karcolás, gyorsan begyógyul.
Amint sikerül megbizonyosodnom arról, hogy tényleg nem esett komolyabb baja, Tenshi-re nézek. Döbbenten veszem észre a pöttyöket a vállán, és a csíkokat az arcán. Az eldobott karikák pedig egy kis kézmozdulatára visszatérnek hozzá. Ő észreveszi hogy figyelem, és mosolyogva tünteti el azokat. Ezzel együtt eltűnnek a pöttyök és a csíkok is.
- Ez meg mi volt? - kérdezi Lorie.
- A második képesség amiről beszéltem. Úgy tűnik mikor használom, akkor jelek jelennek meg rajtam, és előtudom hívni a glóriákat.
Igen, glória. Tudtam én. Viszont hirtelen elkezd csörögni a Colt-tól kapott telefon. Először csak némán figyelem a telefon kijelzőjét, majd felveszem.
- Tudják, igaz? - kérdezi aggódó hangszínnel. De ő vajon honnan tud róla?
- Csak nem te is hozzájuk tartozol? - kérdezem vissza.
- Tudod, ebben a világban gyorsan terjednek a hírek.
- Ha ennyire terjednek ezek a bizonyos hírek, akkor nyugodtan eljöhetnél, és megoszthatnád velünk amit tudsz.
Pár másodpercbe sem telik, és az egyik fa mögül elő is bukkan. Tágra nyílt szemekkel nyomom ki a telefont, hiszen ha eredetileg is itt lett volna a közelben, akkor biztos hogy észre vettük volna.
- Akkor is eljöttem volna, ha nem mondod.
- Igazán "megbízható"-nak tűnő férfi segít minket. - szólal meg Andris.
- Hé öregúr, ha megkérhetem, el tudja magyarázni a dolgokat egyszerűen? - kérdezi Loi, egy kicsi gúnyolódással hangjában.
- Nem vagyok öreg, még csak most vagyok a harmincas éveim elején. - mint egy gyerek. Besértődött fejjel közelít felénk.
- Remélem nem vezet félre minket, és elmondja nekünk az igazságot... erről. - mondja Tensh, miközben előhívja a ritkaságát.
- Először is kezdem a múlttal. Egyszer régen, a másik világban élt egy varázsló, akit Meron-nak hívtak. Ő volt az egyetlen aki képes volt a mágia használatára. De ne értsétek félre, nem olyan volt mint egy könyv, vagy egy film béli remete. Volt családja, háza, munkája, ami persze a varázslás volt, méghozzá nem más, mint a király oldalán, mint a világ egyetlen mágusa. Viszont a testvére meghalt, és hátrahagyta fiát, Torit, aki így is édesanya nélkül nevelkedett. Meron volt az utolsó élő rokona, így ő fogadta be és nevelte, mint segédjét. Tori viszont nagyon féltékeny volt a nagybátyára, aki nem csak hogy a leghíresebb volt a világban, de mindenki szerette, és mondhatni ő volt a második király. Féltékeny volt az erejére, és meg akarta szerezni. Tori akart lenni a világ új ura, akinek mindenki fejet hajt Egy egész csapatott szedett össze ezekből az erőre éhes emberekből, és fellázadt. Megtörték a király hatalmát, és az országot pusztítani kezdték. Meron nem hagyta, hogy unokaöccse továbbra is ámokfutását végezze, így a király megmaradt hű katonáival rajtaütöttek, amikor is egy ártatlan falut fosztottak ki. Meron elzárta unokaöccsét egy sötét kristályba, de azzal nem számolt, hogy Tori már nem csak egy erőtlen srác volt, akinek ok nélkül engedelmeskednek az emberek. Akkora erőre tett szert, ami a varázslóéval vetekedett. Ennek hála Meron olyan sérüléssel távozott, ami lassú halált okoz. Az utolsó pillanataiban nagy döntést hozott, és az erejéből megajándékozott hat gyermeket -három lányt, és három fiút- akiknek azt a feladatot szánta, hogy rendet teremtsenek a világban.Viszont egy valamire nem számított. Amint elhagyta az élők világát, az ereje nem vált a semmiéve vele együtt, hanem szétterjedt a világban. Igaz, hogy nagy ereje volt, de a világban sokan élnek, így senki nem kapott hatalmas képességet, kivéve a hat gyermeket, akik így két erővel rendelkeztek.
Hosszú történet, de igazán élvezetes. Valahogy át tudom érezni Tori helyzetét. Így nem tűnik olyan srácnak, aki sok baráttal büszkélkedhetett, és látva a nagybátyját, hogy neki milyen élete van, biztos sok volt a lelkének.
- Eddig szép és világos, de hogy kapcsolódik ez hozzánk? - értetlenkedik Lorie.
- És mi van ha kiderül, hogy közülünk csak én és Tenshi vagyunk képesek a második erőre? - kérdezi Andris. - Akkor nekünk kéne megkeresni az igazi "kiválasztottakat"?
Úgy tűnik végleges lesz, hogy ezt a szót fogjuk használni.
- A kis kék tincses lánynak a kérdésére válaszolva: most meg is mondom. Szóval, ez a hat ember, mindig egykorú volt, persze az idő múlásával felborult ez a rend, mint ahogy rajtatok is látszódik. Meg persze közel is laktak egymáshoz, így könnyen megtalálták egymást. Viszont az előttetek lévő generációnál valami történt. Vagy rájöttek valamire, vagy csak megunták ezt a védelmezősdi dolgot, de elhagyták a világukat, és ide jöttek, de csak is ők, és ti azoknak vagytok a gyermekeik. Így belőletek, csak is hat lehet. Szóval ha két kiválasztottnak lesz 2 közös gyerekük, akkor a maradék négynek összesen csak 4 gyereke lehet.
- Akkor, ha az egyik, egy olyan embertől kap mondjuk ikreket, akinek semmi köze a mágia világához, akkor a maradék 5 emberre jut 4 gyerek, így az egyiknek már biztos hogy nem lehet gyereke. - Ez Tensh-től egy hangos gondolkozásnak tűnik.
- De köztünk csak Shou és Anate ikrek. - mondja Ichibei.
- De várjunk, teljesen eltértünk a kezdeti témától nem? - kérdezem.
- Igazad van. Na mindegy is. A lényeg az, hogy ebben a világban lehetetlen hogy rajtatok kívül más erő használó legyen, mivel ide az eljutás elég körülményes, és csak a hat kiválasztott képes ilyesmire, a nyilvános feljegyzések szerint.
- Akkor te hogyan kerültél ide?
- Ezzel együtt válaszolhatok a vöröske kérdésére is. Én is képes vagyok használni a második erőt. Mivel Meron a hat kiválasztottnak nem egy teljesen tőlük eltérő erőt adott nekik, hanem a legnehezebben megszerezhető erő azonnali megszerzésének képességét. Mondjuk a te elődödnek -mutat Tenshire- nem ugyan az volt a második ereje mint neked. Ennek az erőnek az elsajátítása az érzelmeinken alapszik, ti pedig már születésetektől kezdve tudjátok használni. A másik világban is nagyon kevesen tudják használni. Az összes ilyen embert a kormány számon tartja. Nem nehéz, hiszen nagyon kevesen vannak.
- Tőlem is egy kérdés. - jelentkezik Shou. - Értem a háborús dolgot... egy picit, de miért kellet hogy mond a hatan együtt legyünk?
- Mert vissza kell mennetek abba a világba, ahova eredetileg tartoztok. Mióta a szüleitek elhagyták a világunkat, a bűnözés erőteljesebben felütötte a fejét, és ti arra lettetek kiválasztva, hogy véget vessetek ezeknek.
- És ha nem akarom? - kérdezem. A többiek meglepődötten néznek rám. - Gondolom nem véletlen hogy a szüleink elmentek onnan.
- Akkor veled fogják kezdeni.
- Kik? Mit?
- A szervezet, amiről beszéltem neked. Ha szétváltok, egyesével vadásznak le benneteket, mint ahogy az előbb majdnem megtörtént.
A beszélgetés hosszabb ideig tartott, mint amit el tudtunk képzelni. De sok mindent megtudtunk. Viszont az, hogy most egészen addig együtt kell lennünk, amíg a szervezetnek vége nincs, eléggé zavaró lesz.
- Nekem most már mennem kell, de ne aggódjatok, még találkozunk.
- Igen tudjuk, hogy elvigyél minket abba a másik világba. - forgatom gúnyosan a szememet.
Búcsúzásként még ránk mosolyog egyet, és eltűnik a mögött a fa mögött, ahol előjött.
- Szóval együtt kell maradnunk. - mindenki elgondolkozva mered maga elé.
- Uh-uh, kéne egy hely ahol közösen lakhatnánk. Olyan lenne mint egy egyetemista kislakás. - Veti fel az ötletet Lorie.
- Nekünk van egy nagy házunk, és csak mi ketten vagyunk ott. Szerintem ott elférnénk. - mondom.
A többiek bólogatnak, és egyszerre állunk föl, hogy elinduljunk a felkészülni a további történésekre.